Amennyi jólesik: egyszer, valahol külföldön, ott is egy nagyon drága és nagyon jó csokoládéboltban vásároltam egy tábla közepesen drága, de igen kitűnő keserű csokoládét. Minden formájában szeretem a csokoládét, bármikor tudnék enni belőle, már csak azért is, hogy bosszút álljak gyerekkorom nagy szocialista csokoládétlanságán. (Ellenállok, nem írom ide az obligát idézetet a Csukás István-meséből – bár, amikor gyerekkoromban láttam azt a rajzfilmet, hát keservesen irigyeltem a csokoládéban dúskáló Gombóc Artúrt.) Egy hosszú séta végén, egy padon ülve kóstoltam meg aztán, egyetlen kis kockát törtem le, nem rágtam, nem haraptam, hanem lassan szopogatva forgattam a számban, figyeltem, ahogy megolvad, fokozatosan elkrémesedik a nyelven és a szájpadláson, közben kiáradnak belőle az ízek, a csokoládé csokoládéssága mögött enyhe fahéjas rózsabors aromák keveredtek némi füstös szerecsendióval. Olyan tiszta és sűrű íz volt, amitől az embernek le kell hunynia a szemét, befele szimatolva kell minden érzékével a nyelvére figyelnie, arra, ahogyan az íz édesen vibrál a hegyén és a két oldalán. Mozdulatlanul ültem ott, hosszú percekig, a csokoládékocka utolsó atomja is eltűnt már a számból, de még mindig tele volt az érzékelésem az ízével és illatával (sőt most, hogy leírom az élményt, most is érzem); tudtam, hiába vagyok éhes, hiába ropogtathatnám el akár az egész táblát, nem fogok most többet enni ebből a csokiból, majd csak napok múlva fogom újra elővenni, mert akkorra lesz újra bátorságom, hogy megpróbáljam ismét átélni ezt az átszellemült pillanatot. Éhes voltam, de jóllaktam az ízzel. Akkor és ott, azon a padon értettem meg, hogy a konyhai és az asztali mértékletesség felé éppen a mohó kíváncsiságon és a nyugodt bizalmon át vezet az út.
Nem könnyű, mert az éhség réme ott a csontjainkban. Még azok is, akik maguk nem éheztek, réges-régi éhezések traumáit hordozzák magukban. Gondoljuk csak át, milyen ősi vágyálmok épültek be az evésről való gondolkodásunkba, az étkekből soha ki nem fogyó bőségszarutól a parancsra mindig gazdag fogásoktól roskadó terülj-terülj asztalkámon át egészen a soha el nem fogyó irdatlan Leviatánig, aminek a testéből az idők végezetéig lakmározhatunk.
Nem könnyű, mert ha gyereket nevelünk, akkor mást se kívánunk, mint hogy egyen, nőjön, ügyesedjen, gyarapodjon, nincs nagyobb öröm, mint látni, ahogy jóízűen és mohón eszik az ember gyereke vagy unokája, és ezt persze példamutatással lehet legjobban elősegíteni, egyél szépen, mondjuk, óhajtjuk, reméljük, és közben mi magunk is szépen, ügyesen eszünk.
Nem könnyű, mert a vendéglátás velünk élő kultúrája, a pukkadásig traktálás nemes hagyománya is ellensége a mértékletességnek.
Persze, irdatlan öröm tud lenni az is, amikor pihegésig teleesszük magunkat, én is emlékszem, hogy amikor egyetemi éveink derekán végre lett egy saját kis külön otthonunk, micsoda kéjjel főztünk hatalmas húsleveseket, volt, hogy annyit ettünk, hogy utána nem tudtunk felállni a székről, csak ahhoz volt erőnk, hogy valahogy lecsússzunk a földre, és végignyúljunk a szőnyegként használt, kicsit szúrós csergén, és pihegve feküdjünk egymás mellett, szinte újra átélve a jóllakott csecsemőlét édes mámorát.
Még, még, még, még, még, szólal meg bennünk valami ősi éhség – hogy is írja József Attila az Eszméletben: „Láttam a boldogságot én / lágy volt, szőke és másfél mázsa” – nem csoda, hogy nehéz mértéket tartani.
Az első lépés, hogy tudni kell és hinni kell, hogy lesz elég, van elég, jut majd máskorra is. Ha nem tudtam volna, hogy újra vehetek még olyan finom csokit, talán nem állom meg, és mégiscsak megeszem az egészet. Amikor tizenöt évesen Magyarországra költözött a családunk, a konyakmeggy számított a legnagyobb csemegének minálunk. Hogy hirtelen ránk tört a bőség (mármint az, hogy itt mindent lehetett kapni a boltban), édesanyám az első fizetéséből vett öt kiló konyakmeggyet, azt mondta, azért, hogy ehessünk annyit, amennyi csak jólesik. Mindjárt az első nap betegre ettük magunkat, de a végére sikerült elhinni, hogy mindig lesz belőle elég, és attól fogva már normálisan, mértékletesen szopogattuk. Később aztán megismételte a kísérletet, egyik karácsonyra ötkilós, szinte már édességbolti díszletre hasonlító csokoládétáblát kaptunk tőle, konyhai bárd és kalapács kellett a szeleteléshez, ez már hónapok alatt fogyott el, de azóta valahányszor ugyanaz a fajta csoki kerül a kezembe, mindig azt érzem, ebből már egyszer nagyon sokat ehettem, és az élmény elhitette velem, hogy bármikor megtehetem, tehát már nem sóvárgok utána.
A második lépés, hogy tudatosan, az ízre figyelve, az ízélmény sokféleségét átélve, ha nem is feltétlenül reflexív módon nyelvi szintre emelve próbáljunk enni; ebben segíthetnek az olyan tudatos ízlés- és ízlelésgyakorlatok, amikor mondjuk közepes és remek alapanyagokat kóstolunk össze akár vakon, vagy vad ízkombinációkkal felrázzuk az ízlelőbimbóinkat, citromot és narancsot eszünk sóval, ananászt és mangót csilivel, dinnyét mentával vagy sárgadinnyét parmezánnal úgy, hogy odafigyelünk arra, hogy mit érzünk, és mi is történik velünk éppen. (Lehet persze vadulni is, minden narancsszezonban megcsinálom egyszer-kétszer a zuhany alatti narancsevést, amikor a forró vízsugár alatt állva, a héjból kimarcangolva-harapva eszem a gyümölcsöt – különös élmény, érdemes a fürdőszoba magányába vonulni vele.) Az az érdekes, hogy ha tudatosan gyakorolni kezdjük az odafigyelő, örömteli evést, akkor igazából nem is lesz szükség rendkívüli, ínyenc és különleges alapanyagokra – egy finom olajba mártott ropogós kiflicsücsöknek is lehet annyira örülni, hogy utána ne akarjuk letörni a másik kiflivéget is.
A harmadik lépés, amit a második után már szinte automatikusan megtesz az ember, a lelassulás. Idő kell az élmények átéléséhez: ha lassan eszünk, és minden falatnak megadjuk a kiteljesedés lehetőségét, könnyebb kevéssel jóllakni. Erre is van egy gyakorlatom, úgy hívom magamban, hogy lassított film: vajas kenyeret (néha cheddar sajttal megrakva) szoktam úgy enni, hogy azt képzelem, lassított filmen vagyok, úgy teszem a tányérra, és úgy emelem fel a kenyérszeletet, úgy harapok bele, mintha körülöttem kitágult és lelassult volna az idő, és ahogy fogy a kenyér, úgy igyekszem minél jobban, szinte az elviselhetőség határáig lassítani az evés élményét.
A negyedik gyakorlat, az utolsó és a legnehezebb, a felező ízlelésé. Almával szeretem gyakorolni, úgy hívom magamban a játékot, hogy Attenborough almája (egyszer láttam egy dokumentumfilmet, amelyben David Attenborough úgy próbálta megmagyarázni, hogyan juthatunk el a mikrouniverzumba, hogy újra és újra kettévágott egy almáspitét, félbe, negyedbe és így tovább, egészen, elméletileg, az atomokig). Egy közepes almát félbevágok, kivágom a csutkáját, aztán egyszerre megeszem az egyik felét, az egészet egyszerre kell a szájba venni, aztán szép lassan enni, addig, amíg el nem fogy nemcsak az alma, hanem az íze is a számból, ekkor jöhet a fél alma fele, aztán annak a fele, aztán annak a fele, minél kisebb az almadarab, minél morzsányibb, úgy változik az íze is, és az evés élménye is.
Tanulságos gyakorlatok, mert megérthetjük belőlük: ha fontos, hogy minden falatot élvezzünk, akkor csak annyit kell enni, amennyi jólesik: így könnyebb megtanulni a mértéket.
Dragomán György: Adjuk meg a módját / Ízlésgyakorlatok ( Magvető, 2022)