A líra-kurzus tanára: Petőcz András költő
(Válogatás a 2024-es tavaszi szemeszter alkotásaiból.)
Árki Anna: Sirató
1 Ímhol vagyok Hebronban. Élete százhuszonhét esztendő vala, S most itt fekszik lám előttem.
2 Izrael népének ősanyja, egyetlenegyem édesanyja. Fognám kezét, de az övé már nem nyúlhat enyémért.
3 Meghala Kánaán földjén, S nélküle színtelenebb már az élet. Nevetése nem visszhangzik többé fülembe.
4 Pedig egykor nagyon tudott nevetni. Még az Urat is kinevette, s nem hitte hogy gyermekünk ily későn születik.
5 Ám legvégül mondá „ Nevetést szerzett az Isten, énnékem; a ki csak hallja, nevet rajtam.”
6 Beismerte hát hogy az Úrnak mindig hinni kell és akarata szerint cselekedni. Olyankor is, ha ez nagyon nehéz.
7 Mint ahogyan én cselekedtem egyetlen fiammal Mórijának földjén, biztosítva az Urat arról, hogy bízom benne és csak az Urat szolgálom.
8 Mégis, most nagyon hiányzik nekem asszonyomból az élet, és fáj hogy nem tudhatom már többé magam mellett.
9 Nem gyönyörködhetem ezentúl szépségében, melyet még a fáraó is megirigyelt Egyiptomban. Nem hallgathatom panaszos hangját órák hosszat.
10 Köszönöm az Úrnak, hogy megteremtette és mellém rendelte e nőt. Vigyázta útjaink és gyermeket is adott nékünk.
11 Szívem darabja, melyet Sárának adtam most megszűnik itt e Földön. Nem dobog már, s lassan az enyészeté lesz.
12 Felemészt a bánat, oly hirtelen történt. Nem emlékszem arra sem, mit mondtam néki utoljára.
13 Az Úr mindig figyel és útjait nem lehet kifürkészni. Cselekedjünk hát úgy mintha az lenne az utolsó tettünk.
14 S én most úgy cselekszem, hogy tudatom az Úrral, összes bűnével együtt szerettem ezt a nőt. Kérem az Urat, bocsássa meg néki bűneit.
15 Adja az Úr, hogy békében távozzon e Földről e nő, kit úgy szerettem, s lelke örök nyugalomra leljen.
Balizs Dániel: József Attila üdvözlése
ébredj Attila, testvér és mester
jöjj közénk, nézz szét, csak most az egyszer
szép szavaidtól átremegni öröm
mint babakocsit tolni macskakövön
mitől sírásunk egyszer csak elmarad
végre elszunnyad bennünk a harag
nézd csak Attila, most ezek vagyunk
kalandozni indult rég a magyarunk
de olykor tisztán buzog fel az ének
ha jönnél, rajongva üdvözölnélek
mert itt fal mögé vonult el a derű
művészetünk, a művészet-szerű
díszkő résébe simul a megszokás
mint kész gyónásba az önfeloldozás
lám, szabadnapot kaphatott az Isten
szörnyű sziklaként gördül ránk a Nincsen
szomorú életünk sűrű darabja
s mikor az elmét a közöny faragja
visszacsavarva sorsunk menetét
nekünk az írás egyetlen menedék
szólj és felelj szüntelen, légy ma itt
öblítsd át bennünk végzetünk hangjait
elfúlt sóhajtások a-ját és ó-ját
képzettársítások modern béklyóját
látod Attila, mind ezek vagyunk
nézd el az időt, mit magunknak hagyunk
jöjj közénk, taníts, figyelni fogunk
téged, mint törvényt, magunknak alkotunk
Hajnal Éva: Szabadításért való könyörgés zsoltára
Ének grádicsokon
„Hanem te szabadítasz meg minket szorongatóinktól,
és gyűlölőinket te szégyeníted meg.” (Zsolt. 44,8.)
Uram, védelmező ölelésedből kiengedtél.
Azt mondtad: felnőttem, repüljek magam.
Nem tudtam, hogy minden madár elköltözött már.
Nem készítettél föl erre.
Nélküled értelmetlen bolyongás.
Repedezett földeken csak kóró.
Szárnyaim helyén akkumulátor gyárak.
Lábnyomaimban fertőzött vizek.
Nem tudtad, Uram?
Itt térerő sincsen, hogy hívhatnálak…
E világ förtelmei között járni is alig.
Csak vonszolom magam grádicsaidon.
Szavaim égnek, megsebesítik a torkomat is.
Napestig kapcsolgatom a csatornákat.
Hiába.
Elrejtőztél szemeim elől.
Tátongó sebként hívlak.
Könyörülj, Uram!
Elgémberedett csontok, üszkösödő kövek potyognak lábnyomaimban.
Úgy állok előtted, akár Jób, a te hűségesed.
Tebenned van bizodalmam örökké.
Mikor látogatsz meg szabadításoddal?
Új éneket énekelnék, hogy örvendjen a te füled!
Engedd, Uram, hogy magasztaljalak!
Testem, lelkem kívánja a te szabadításodnak örömét!
Felfosztódnék jelenlétedben, akár hitemnek testvére, Dávid!
Állj fel trónodról, Uram, itt ordas ordít!
Elégeld meg, Istenem!
Könyörülj maroknyi népeden!
Ne hagyd, hogy elenyésszünk mind, akik téged várunk!
Már szemeink is afáziában…
Szela.
Miért nem mondtad, Uram, hogy odakint szörnyek járnak?
Korda Zsuzsa: Alliterálok
Gén
Génem gúzsba göngyöl,
gondok garmadáját
görgetem,
görbült gerincemmel
gőgösen görnyedem.
Görbém gellert gerjeszt,
gödörbe gurulok
giccsesen,
gáláns gesztusoktól
görcsbe gémberedem.
Közlemény
Kicsi kocsi keresi
kalandvágyó kormányosát,
kivel ketten
Kenyába, Kambodzsába
kavirnyálna.
Kéziféket kéretik
kedvesen kezelni!
Élet
Eleve elrendelt
elvtelen elgondolás
emészthető eljárásba
exponálva.
Hóember
Hópelyhes hófedte hólepel,
hófehér hómezőn hóember.
Hótiszta hónalja hóirtott,
hónapról hónapra hódított.
Hóvihar hódoltja hóbortja,
hóesést hódolja hóorra.
Nyelvtörő
Eljárásban elrendelem, egye eme ehetetlen, eljárásban elrendelt, ehetetlen eledelt.
Kovács Margit: Szelfi
Kassák Lajosnak
Ma készítettem egy szelfit.
Csak egy kép készült.
Nincs rajta utólagos javítás.
Csak én vagyok.
Egyediek között, megismételhetetlen,
de mégis, mintha anyám arcát is látnám,
nem szeretem ezt magamban.
46 éves múltam, elfogadtam,
Eddig túléltem, társ nélkül élek.
Egy földönfutóhoz, otthonról elmenekült
de megmentetthez hasonló, ez vagyok.
Magányomat ráncaimban viselem,
de soha nem vagyok magányos.
Ezt a tekintetet valahol már láttam.
Szememben a lelkem tükör.
Így csak Isten ismer.
Ez vagyok.
Kovács Marianna: Miért, Uram?
Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom;
elsenyved a búbánat miatt szemem, lelkem, testem.
(Zsoltárok könyve: 31:10)
Mondd, Uram, hogy tehetted ezt?
Elvetted tőlem elsőszülöttemet.
Alig volt idősebb egyszülött fiadnál.
Fájdalmas halált adtál neki.
Elragadtad.
Nem így ismertelek, nem is ismertelek.
Hallottam, s elhittem, hogy igazságos a mi Urunk.
Az ég elsötétül fölöttem.
Ezt a csapást miért mérted rám,
Uram?
Úgy hanyatlom el, mint az árnyék.
Hozzád fordulok, Uram, segíts meg engem!
Fűves legelőkön nem nyugtatsz engem,
békességet nem találok erdőidben s olajfás
kertjeidben.
Lantay Éva: Amatőr epilóg
Babits Mihály: A LÍRIKUS EPILÓGJA című verséhez
Nem vagyok író sem költő, csak vagyok,
kinek nem nyugszik, folyton jár az agya.
Elmémre már nem hatnak dogmák, tanok,
hisz ellep az információk hada.
Túlpörgetett, túl gyors e világ, túl sok,
só mászt gó on, leállni lehetetlen.
Megint egy gondolat fejembe kúszott,
álmomból felvert, muszáj legépelnem.
És mikor a monitor éjjelente
felvillan, előbújik a szavam,
mindenségben lebegnék, nincsen határ.
Ujjam kopogtatna a végtelenbe.
Jó vagy keserves, így vagyok magam.
Rímek fogságába zárt szabad madár.
Morvay Fanni: Evidencia
„Hiánybetegségeink legnagyobbika.” (Nemes Nagy Ágnes: Istenről)
Lássuk be, hogy itt valami tévedés történt, Uram.
Ilyen betonból meg nejlonból konstruált világhoz adni a neved.
Kihalt fajok siratják diktafonról a Te diverzitásod, Uram.
Miért adtál Te hajlamot, impulzust a halandónak?
Miért adtál Te nekünk kegyelmet, ha még ezzel is visszaélünk?
Miért adtál Te szárnyat, légkört és teret, ha felelőtlenül bánunk vele?
De nem akarlak belekeverni Uram, már annyian hivatkoztak Rád.
Összemosták a világosságot a sötétséggel a Te nevedben, Uram.
Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Mintha reciprok láthatatlanságban ragadtunk volna.
Meg fogunk halni, ez az egy megkerülhetetlen.
Szóval majd akkor, kérlek,
legalább akkor tényleg,
nyisd ki a szemed.
Simon-Sikó Ilona: Vaktában
„Ez vagyok hát, amit a kép mutat”
Kassák Lajos: Egy fényképem alá
Kéretlen és váratlan
fénykép tárgya lettem,
amikor mobilját nyomkodta
egy barátom,
arcának tükrében
szebbnek láttam magam.
Különlegesnek.
A képen szigorú tekintettel magyarázok,
mérges ráncaim szakadéka láttán
a hideg is kiráz, vajon
miről beszéltem közben,
amitől a föld is megremeg.
Egy nő, aki valamit nagyon képvisel,
vállán félrecsúszott inggel,
ez lennék én?
Eltévedt pillantásaim, félrement mondataim,
kába reggeleim, mosatlan edényeim?
Barátom rám néz, kérés nélkül törli a képet,
felugrik a következő, azt is rólam lőtte.
Megnyugszom.
Sipeki Zsófia: Repülő
az árnyékod súrolta a kezem,
úgy suhant el a testem mögött,
ahogy a repülő feszül az égre
a kékfoltos mindenség fölött.
nincs kire felnézzek most,
te sosem fogsz lenézni rám.
legalább nekem is jut valami édes,
legalább a fejem fölött száll valami
legalább rámosolyogsz valakire,
legalább láthatlak a horizonton
legalább ragyogsz az égen tovább
legalább szép és fényes foltokon
az árnyékod súrolta a kezem,
elsuhant a testem mögött,
csak az a repülő jár fölöttem,
amelyik már nem száll le sosem.
Szesztai Zsuzsa: Kattan a selfie
József Attila: Flóra – 1. Hexaméterek verse nyomán
Fényes az ingem, nézz a szemembe töröld le a könnyet!
Ketten a parton, kattan a selfie, most mosolyogjál!
Olvad a jég már, színes a lelkem, vágy szava éget.
Csusszan a pánt puha vállad vár oda vonzza a testem.
Bélyeget égetsz itt a szivemben, csalfa mulatság.
Borban a mámor, vesd le a gátlást, jöjj a karomba.
Kínoz a távol, nincs olyan élet a férfilakásban.
Nézz ide rám ez a ház ide vár kanapém neked adnám.
Dobban a szív felemészt ez a játszadozás ne szivass már!
Reszket a kéz a remény odavész a magány csupa vakság.
Szolláth Mihály: Dadogó, hebegő, remegő
Triptichon Petőcz Andrásnak
I. A kőműves-tábornok
De Gaulle-nak neveztük – magas
volt és tekintélyt sugárzott,
nagy orra, mint kopasz kakas
mindenki fölé világlott.
Lehetett vagy hetven-nyolcvan,
én voltam talán huszonegy,
keze alá téglát hordtam,
ő pedig a falat rakta.
Hamarosan maltert kevert,
vakolóval dobálta fel,
simítgatta széjjel szépen –
én meg tátott szájjal néztem.
– Kla- kla- kla- ssszuper lesz a f-f-fal! –
mondta, mert furán dadogott
tábornokunk. Majd benyakalt
kéjes örömmel egy jó sört…
…és arcára írva látszott:
a sör, a malter, az idő
pezsdíti fel a humorát
míg tartott a munkaidő:
– Itt… itt… itt… lesszaa… a sz-sz-szófa…
– mutatott rá a sarokra –
és… éss… itt fognak ba… ba… ba…
sszuszmagolni l-l-lányok f-f-fiúk…
II. Imi, a versmondó fiú
Tanítványom volt az Imi,
szeretett verset mondani,
pedig dadogott erősen.
Megállott egyszer előttem:
– In- indulnék a versenyen,
a… a… ve-versmondón. Lehet?
Néztem rá és tudtam, fontos
lesz, amit most neki mondok…
– Persze, fiam, csak jól válassz!
– Nem tudhatom… és néz rám a
kék szemével félve-kérdőn.
– Segítek majd, mondom, később.
A versenyre szép öltönyben,
már bátran és büszkén jött meg.
Radnóti nevét, a címet
még rebegte, majd felnézett…
és hibátlanul szavalta,
meg egyszer sem akadva
a verset, amit mindenki
gyönyörködve és pisszenni
sem merve hallgatott. – De szép!
– hallottam, és Imi szemét
látva tudtam, győzelme
míg él, hatni fog őbenne.
III. Én, a végén
Az alagút végén, majd ott.
Remegni fogok – és hajlott
koromra se. Senki sem lesz
igazodó a… a rendhez.
Búgó hang vár, meg egy fénykör
– mondják. Hülyék. Szé…, szé… széttör…,
széttörve akkorra minden.
Megléptem, ugorva innen.
Majd ott állok, a sorszámot
morzsolgatom majd, mint hámot.
Adategyeztetés is lesz.
– Ki vagy te? – Közöd a hithez?
Innen is lépnék. Nem szabad.
Ma almáspite elmarad.
– Nya… nya… nyammogjál csak. Késtél.
– Most jut eszedbe, hogy’ éltél?
– Közöm a hithez… sok…? kevés…?
Jobban lefoglalt a szex és
az evés. Meg még a szex. És…
és…, az, hogy szeressek… – Tessék?
– Nektek ez még mindig kevés…?
…és még, és még… reszkessek én…?
Az alagút végén, majd ott –
remegni nem, nem fogok!
A 2024-es tavaszi szemeszter hallgatói
Fölső sor: Balizs Dániel, Korda Zsuzsa, Árki Anna, Szesztai Zsuzsa
Középső sor: Kovács Marianna, Sipeki Zsófia, Morvai Fanni, Lantay Éva
Alsó sor: Szolláth Mihály, Kovács Margit, Simon-Sikó Ilona, Hajnal Éva