Kedves író úr, nemrégiben, na jó, konkrétan
múlt csütörtökön volt szerencsém látni és hallani önt
a dunakeszi könyvtár irodalmi szalonjában,
ahová csak úgy beestem, hogy meghosszabbítsam
a kölcsönzési időt a könyvek után,
amiket évek óta nem viszek vissza,
és láttam, hogy a könyvtáros arca felragyog,
hogy velem akkor máris több lesz a közönség,
ha testi mivoltommal részt veszek a cécón,
nem volt szívem azt mondani, hogy éhes
vagyok, megyek haza, maradtam,
úgyse történik velem mostanában semmi,
csupán a tejföl miatt aggódtam,
amit épp akkor vettem a boltban,
mert hogy vajon mennyit bír ki a tejföl,
ezzel elvoltam kezdésig, hogy a tejföl mennyit bír,
szóval ott maradtam, majdnem végig,
kulturálódtam, kulturális eseményen üldögéltem,
marhára nem olvastam ám semmit öntől,
tudtam, hogy a végén nem fogok kérdést föltenni,
tudtam, hogy korogni fog a gyomrom,
korgott, tudtam, hogy nem járulok ön elé,
hogy dedikáltassak, nem is járultam,
igazi hős vagyok a magam módján,
bírom a tanár urat is, aki kérdezgette önt,
bár mindig az jut róla eszembe, mikor
vizsgáztatott, nem tudtam semmit a versből,
csak annyit, hogy jáspisfényű körték, azóta is,
akárhányszor meglátom a tanár urat,
mindig ez van, jáspisfényű körték,
na de visszatérve, ha merészeltem volna kérdezni,
valljuk be, nem volt nagy tolongás, talán
mások táskájában is lapult egy liter tej,
egy marhalábszár, fene tudja, mivel voltak elfoglalva,
azt akartam volna kérdezni öntől, hogy muszáj-e
ezt erőltetni, mármint a verset, a versírást,
de persze vitt a tömeg, a lendület, tapsoltam én is,
mert a novellák jók voltak, sokkal több jön ki belőlük,
nem diktálnak a rímek, ezek az öntörvényű dögök,
szóval ez érdekelt volna nemrégiben, na jó,
múlt csütörtökön, de nem szeretem a feltűnősködést,
mennyire kényelmetlen dolog is ez a kulturálódás, komolyan,
meg aztán a tejföl is aggasztott,
de ettől a kérdés még kérdés maradt,
hogy muszáj-e erőltetni a verset,
vagy, csak úgy játszásiból, szabadversként,
azt se tudom, mire gondolok ám, nem lenne az író úrhoz,
aki most meg már még költ is, jobban illő,
szerintem a rímek, ezek az egymáshoz koccanó,
mesterkélt alkatrészek, amik azt állítják, hogy a dolgok
hasonlók, hogy minden rendben van, a világ kész és egész,
nem önnek, hanem a zaklatott elméknek vannak kitalálva,
hogy megszelídítsék tébolyukat, próbáljanak
simulékonysággal hasznosnak tűnni,
talán sejti már, kedves író úr, nem barátom a rím,
mennyivel természetesebb a próza élőbeszéde,
mint a költészet riszáló rímei, na meg az alliterációk,
ha harcosabb természet lennék, amiként nem vagyok,
felkiáltottam volna ott, a poros könyvtárszoba hátsó sorában,
hogy költők, álljatok ellen a rímelés kísértésének,
de néma maradtam, igazából azon totóztam végig,
hogy az én gyomrom korog, az előttem ülő nénié,
vagy a mellette ülő barátnéjáé, végül kiderült,
hogy mindhárman benne vagyunk a buliban,
de az előttem ülő néni az abszolút győztes,
a barátnéja sokáig vinnyogott a fojtott röhögéstől,
felállva bocsánatot kért, hogy köhögőrohama van,
muszáj kimennie, végül mindketten távoztak,
én persze átláttam a szitán, majd követtem őket,
mert véget ért a műsor, otthon első dolgom volt,
hogy a hűtő alsó polcára tegyem a tejfölt,
a répák és padlizsánok hűs halmai közé,
reméltem, hogy túléli a megpróbáltatást,
jól bedurrantottak aznap a dunakeszi könyvtárban,
plusz a csengő-bongó rímek, kedves író úr,
tényleg nem bántásból mondom, de tény, hogy
vacsora nélkül mentem aludni, mert a gyomrom
teljesen összeszűkült a bennrekedt kérdésektől,
órákkal később zihálva, csatakosan ébredtem,
ültem az ágyban, próbáltam megnyugodni,
visszhangzott a fejemben egy hang, saját hangom,
mintha azt ismételgettem volna kényszeresen,
kínos bevallani, hogy kelj fel, vár a tejfel, kelj fel,
mezítláb, pizsamában botorkáltam ki a konyhába,
sokáig álltam mozdulatlanul az ablak előtt ebben a,
hogy is mondjam, megvan, jáspisfényű hajnalban,
aztán elővettem madár- és írólátta tejfelemet,
óvatosan ízlelgettem, mintha kicsapta volna a savót,
fanyarnak tűnt, vagy a szám íze volt keserű,
de azért finom volt, selymes és friss, etette magát,
egyre jobban ízlett, a képzelet játéka volt talán,
de úgy tűnt, ez már nem a tegnapi, közönséges tejföl,
mintha több lett volna, túlnőtt volna önmagán,
lelkes ízei zsolozsmáztak a számban, és bevallom,
hajnali ötkor mezítláb a konyhakövön állva,
befaltam az egész doboz tejfelemet,
kedves író úr, tényleg ne haragudjon rám,
soha nem merészkednék odáig, hogy a költészet
hatalmáról értekezzem, és sokat gondolkoztam,
elmeséljem-e egyáltalán, mi történt velem múltkor,
csütörtök este és éjjel, hajnali megvilágosodásomat,
végül is tessék, itt van, kezdjen vele, amit akar,
ha úgy véli, hogy arra érdemes, ha lát benne fantáziát,
megoszthatja közösségi oldalán, felhatalmazom,
vagy a nyomtatott sajtóban, akár saját neve alatt is,
tényleg, például a Jelenkorban, mely régóta
kedves periodikám, igazán boldoggá tenne,
barátsággal üdvözli egy ismeretlen olvasó.
Forrás: Jelenkor, 2016 (LIX. évfolyam), 11. szám.
Garaczi László szerzői oldala: https://www.facebook.com/garaczilaci
©ifj. Géczi Lajos alkotása