Különös bárány köztünk az Isten,
megfáradt arcán szomorú mosoly.
Vékonyka, szakállas öregember,
aki mindig csak egyedül kóborol.
Annyira maga van, annyira fél!
Örök aggódás a tekintete.
Mindegy, hogy ősz, tavasz, nyár avagy tél,
olyan, mintha épp búcsút intene,
és csendesen valóban elköszön,
itthagy valamit, ami a világ,
borítson mindent üres űr-özön
s hidrogén-hideg csillag milliárd:
csírájában pusztuljon az élet.
Mintha az Úr sem érdemelné meg.
Petőcz András: A megvénhedt Isten /újabb versek/ – Tiszatáj könyvek, 2016)

©Petőcz András – Ismeretlen nyelven írt szonett.