Vershulladék
Sirályok viharai szálldosnak
a nyugtalan tenger fölé.
Kagylók fényes hátát
lökdösik a partra futó habok.
Régi emlékeimet
próbálom verssé tenni.
Stílusom összerágott
almacsutkái közt
levegőért kapkodnak
tojáshéj-szavaim,
kávézacc sorsára jutnak
verssoraim.
Ha sok a pápa a kritikában,[1]
és a költőt az intrika tartja
tűzfogában,
ujjai a feszült húrokon
sokáig tépázva futnak,
s versei, hóból gyúrt
kicsiny teste hamar elolvad.
Villamosok, autók tompa zaja
szűrődik könyvekkel zsúfolt
szobámba, az álmos ablakok
a szemközti bérházakból unottan
bámulnak rám.
Hess rosszkedv! El innen!
Ne szilajon, ne dühödten,
de kövessük
a francia költő tanácsát:
„Bármit locsognak, prédikálnak,
mi írjuk a jó műveket!”[2]
[1] Paul Verlaine: Ballada az úgynevezett dekadensek és szimbolisták védelmében (Szabó Magda fordítása).
[2] U.a.
Agónia
Anyám emlékére
A rohamok kis szünetekkel
ismétlődtek,
mintha a köztes időben
a ziháló test
a megfoghatatlan elérésére
gyűjtötte volna az erőt,
egy kis habzó nyál
jelent meg kegyelmet kérő
néma ajkai között.
Rám nézett ugyan,
de nem látott,
szeme fegyverei eltűntek,
drága fényöltözete
messze mögém,
nehéz útjának
mérföldköveire révedt.
Kedvessége maradt
a tükör mélyébe zárva.
Az idő furcsamód
csak vánszorgott.
Nem gondoltam,
a végső percig eljutni
ilyen nehéz dolog.
Száraz hullámokban
hánykolódott
arcbőre homokján a kín.
Szenvedés volt
szótlanul nézni
hullni készülő csillagait.
Kívántam legyen már vége!
A kórterem többi ágyán
volt, aki újságot olvasott,
volt, aki befőttet evett,
nem tűnt fel nekik,
szobatársuk éppen most
igyekszik a vég
finom fonalán az égbe.
Az ablak félig nyitott szárnyán
egy gyenge szellő futott
a kórterembe,
éppen csak
végigsimította arcát…
…és ekkor,
mintha a kétségbeesett
kívánságomat
egy ismeretlen hatalom
teljesítette volna,
tekintetének üvege
megváltozott.
Mikor árvaságomban
magamra maradva
kiléptem a kórház kapuján,
az úttest sötétjéből
áradt a részvétlenség.
Autók, házak, emberek.
Néztem mindazt,
amit Ő többé nem láthat.
2023. január 6.