(részlet)
Felharsant a szurkolók üvöltése:
– Goooóóól! Goooóóól!
Majd egymás mellett felálló soraik hullámzása és a feltartott zászlók, szalagok lengetése jelezte, hogy micsoda extázis van kialakulóban. Az első gól a meccsen, a második félidő első felében. Elindult a hajtás. A hazai csapat azért, hogy saját szurkolóinak és az edzőnek bizonyítson, a vendégcsapat pedig azért, hogy legalább egy döntetlent kiharcolva megmutassa, nem hiába utazott több ezer kilométert, és a meccsre kiutazó miniszterelnök előtt is bizonyítson. Mert hát az állami pénzek, illetve a szponzorok is fontosak.
A kapus az ellenfél térfelére rúgta át a labdát. Hatalmas rúgás volt, segíteni akarta csapatának játékosait az ellenfél kapujának gyors támadásában. A középpályás ügyesen levette a labdát, előre passzolta a közben őt elhagyó jobb szélsőnek, majd a szélső által középre beadott labdát igyekezett kapura fejelni, de a kifutó kapus hárított és elkapta a labdát.
A szurkolók részéről elmaradt az extatikus őrjöngés, azonban a szép helyzet látványát üdvrivalgás követte. A két játékos teste összeütközött a levegőben, de szerencsére nem történt sérülés.
A kapus kigurította a labdát csapata játékosaihoz, akik azt egymásnak adogatva kísérték fel a tizenhatos vonaláig. Ott már támadta őket az ellenfél egy-két játékosa, a szélsők, és a középpályás. Majdnem sikerült elvenni a labdát, de a hazaiak játékában annyira benne volt a játékszellem és az összefogottság, hogy nem sikerült. Hosszabb ívű adogatásba kezdtek, körbevéve a védőket, pontosan levéve a labdát, s csak az volt a kérdés, ki vállalja be a kapura rúgást. Ekkor az egyik szélső a labdát átvéve a partvonal felé futva átvette, majd beadta a labdát a kapu felé elinduló csatárnak. A közönség a labda kapura rúgásakor felhördült, majd amikor a labda a belső kapufáról bepattant a hálóba, óriási ovációba kezdett. Nem lehetett kivédeni. A labdát olyan erővel találta el a rúgás, hogy ha a kapu fölé ment volna, egészen a szurkolók sorai közt landolt volna. A kapus a fejét fogta, leült a fűre és sírt. Kettő – null a második félidő huszadik percében. A nyerésre álló hazai csapat tagjai ölelkeztek, egymás hátára ugrálva mutatták ki örömüket. A közönség tombolt. Dobokkal kísérve a csapatok indulóit énekelték, skandálták.
Szép játék volt, a játék szó valódi értelmében. A második félidő harmincadik percéig. Itt történt az első nagyobb szabálytalanság. A felbátorodott, teljes lendületben lévő hazai csapat középpályását támadó játék közben felvágták. Az ellenfél szabálytalan játékosa lezser karrázással eloldalgott a közeledő bíró láttán, aki sípszóval és egy sárga kártyát mutogatva közeledett a helyszínre. A felvágott középpályás bukfencezett egyet, a bokáját fogta; kínok kínja ült ki az arcára. Megpróbált felállni, de a végén hordágyon vitték le a pályáról.
Három perc elteltével hasonló helyzet állt elő, azzal a különbséggel, hogy a vezetésre álló hazaiak csatárába fejelt bele a kapus akkor, amikor az egy gólgyanús helyzetbe került. Egyértelmű volt, hogy a hazaiak további gólszerzését akarták megakadályozni, feltételezve, hogy a bíró és a partjelzők nem figyelnek oda. A bíró látta a történteket, a játékos homlokán kiserkenő vért pedig nem lehetett letagadni. Piros lap. A kapusnak. A szurkolótábor felzúdult, majd rövid zúgolódás után elcsendesedett. Látták az esetet. Akik a játék tisztaságát tartották szem előtt, csöndben várni kezdték, mi lesz a következmény. A kapust kiállították. Néhány perc várakozással telt el, mert a hazaiak edzője lélekben nem készült fel ilyen eseményre. Volt ugyan tartalékjátékosa, azonban az nem volt olyan képességekkel megáldva, mint a lecserélt világhírű játékos.
Öt percre leállt a játék. A nézőtéren a nézők arról kezdtek vitázni, hogy ez a fordulat megváltoztatja-e a második félidő első felére kialakult esélyeket és reményeket. A hazai szurkolók elkezdték félteni a második félidő utolsó tíz percére kialakult nyerési esélyt, a vendég csapat jóval csekélyebb szurkolótábora pedig egyre lelkesebben kezdett bizakodni abban, hogy akár ki is egyenlíthet a csapat, sőt, hosszabbítás során pedig aranygóllal akár nyerhetnek is.
Iszonyatos hajtás kezdődött. A támadásokat a jól összpontosító hazai csapat többnyire hárította. A vendégek egyszer csak – mintha megszállta volna őket valami démon – megindultak. Hosszú adogatás kezdődött, majd a támadó sor megindult előre. Az egyik beadta a labdát a középen a kapu irányába futó játékosnak, aki azt lekezelte, majd kapásból nagy erővel a kapu irányába rúgta. A labda a kapu belső éléről pattant a hálóba. Kettő – egy, megvolt a szépítő gól, ami idegenben játszott meccs esetén egy kis csapat részéről már nagy eredmény.
Öt perc volt hátra a meccs végéből, ami a vendég játékosokban megszázszorozta az energiát, a hazaiak pedig arra koncentráltak, hogy ne kapjanak újabb gólt.
Öt perc volt hátra ahhoz, hogy a vendég csapat kiegyenlítsen. Izzadságtól átitatott mezeiket már nem érzékelték, lábaikon a zokni elkezdett szakadozni, sajgott mindenük, de nem érezték. Modern kori gladiátorok voltak mindannyian, a szurkolótábor pedig a vérszomjas tömeg, amelyik győzelmet vár. Összenéztek, ránéztek edzőjükre, aki teljes higgadtsággal nézett vissza rájuk. Próbáljuk meg! Mi veszteni valónk lenne? Legfeljebb játszunk még egy kicsit.
A miniszterelnök higgadtan ült a tribünön, és megpróbált kedélyesen társalogni a vendéglátókkal. Nem érezte túl jól magát a kettő – null mellett, legalább egy gólra, a saját csapata góljára számított. Hazaszerető ember lévén minimum a becsület gólban reménykedett, nem adva fel az esélyt a hosszabbítás alatti győzelemre. Megnyugodott a szépítés után, és bízott a csapatában. Sosem volt hivatásos sportoló, de a focit nagyon szerette, ifjú korában ő is sokat játszott. Elhangzott a folytatásra szólító füttyszó. A kapus kirúgta a labdát, mely a másik térfélen landolt; hosszú indítás, lerövidítve a támadó játék idejét. Felsorakoztak a tizenhatos vonalán. Rövid adogatás és a hazaiak zavaró játéka mellett macska-egér játékot kezdtek játszani az ellenféllel, akik ebben a játékban nem mozogtak otthonosan. Két játékos bemozdult, egyikük megpróbált fejelni, de a kapus szögletre öklözte ki a labdát. Egy perc volt hátra a játékidőből. Ki adja be szögletről a labdát? Ki vállalja a felelősséget akkor, ha nem sikerül? Utolsó esély.
Szépen ívelő labda, levegőben repülő játékos, oldalfekvő helyzetből rárúgás, nem látja hová rúgta, néhány másodpercre megszűnt körülötte a világ, mialatt teste rázuhant néhány fűcsomóra a tizenegyes vonal környékén. Nem érzett semmit, majd azt, hogy néhány hozzá hasonló félőrült futballista rázuhan és extázistól eltorzult arccal nevet és sír.
Megszerezték a jogot arra, hogy harcoljanak az aranygólért, ami tíz perccel később meg is született. Hasonló lelkesedéssel, iszonyatos összpontosítással.
Az elnök először nem akart hinni a szemének. Előbb a kiegyenlítő gól tűnt hihetetlennek, majd az, hogy a csapata, akinek a győzelmében senki nem mert volna fogadni, berúgta azt a gólt, amelyet kilencven percnyi játék után keveseknek van ereje megcsinálni. Nekik sikerült.
A nézőtéren csend honolt. A vendégcsapat viszonylag kis szurkolótábora felállva tapsolni kezdett, majd egyikük felállt és elkezdte énekelni a himnuszt, amelyből a vendéglátók számára kis magyarázattal kevés szó volt érthető, úgy mint a „madzsar”, a „nép” és az „esztendő”. A miniszterelnök is felállt a tribünön, könnyezett a szeme, miközben csatlakozni szeretett volna a szurkolótábor énekéhez, de a meghatottságtól egy szó sem jött ki a torkán. Ekkor a vendéglátók is csatlakoztak az éneklőkhöz, tömeges gratulációk és kézfogások és fotózások kezdődtek.
A labdára a játékosok ráírták a nevüket, azt a vendégcsapat kapta meg. Ez a labda egy szép emlékké vált, amit tán most is őriz valaki a játékosok közül, hacsak át nem engedték azt a boldogságban úszó elnöknek. De vannak másfajta labdák is….