Ha meglátom Naomi Wattsot valamiben, egyből kihagyhatatlannak érzem a filmet vagy sorozatot, és nem szoktam nagyot tévedni. Ennek a nőnek remek ízlése van, sosem játszik bóvlikban. A Mulholland Drive (David Lynch, 2001) óta vagyok rákattanva, annyira nagyot alakított benne.
Mindent imádok, ami napjaink New York, értelmiségi környezet, értelmiségi problémák, értelmiségi megoldások. Elképzelem anyámat, ha ő találkozna azzal a problémával, amivel Nora és Dean Brannock – fenyegető leveleket kapnak, megfigyelik őket, amikor New Jersey-i kertvároásba költöznek. Anyám simán megoldaná pszichoterápia nélkül is. Ne foglalkozzatok vele, ő unja meg hamarabb, mondaná. És neki lenne igaza, pedig nem tartozik a keleti-parti tehetős felső-középosztályhoz, és ha lenne is pénze rá, sose menne pszichiáterhez.
Szóval Nora (Naomi Watts) és Dean (Bobby Cannavale) megvesznek egy házat, mindenkinek nagyon tetszik, nekik is természetesen, a veszélyes New York után, maga az álom, pázsit, hatalmas fák, és nyugalom. Ebbe rondítanak bele a kéretlen levelek és a ház titkos történelme. Valaki figyeli őket. Nem a személyük fontos, hanem mindig az, aki éppen ott lakik. Álljunk meg egy pillanatra. Szerintem baromi ronda ház. Külső képe nélkülöz minden finomságot, puritánságot, kevély, felcicomázott viktoriánus borzalom, rossz ránézni. Rettenetesen érdekes ez, mert Norának is nagyon tetszik, aki a sorozatban kizárólag fehér szoknyát, fekete Martens bakancsot, fehér kabátot és kalapot visel. Nem elég, hogy (majdnem) mindig fehérbe öltözik, kerámiái is csupa fehérben pompáznak, a szofisztikált letisztultság nagykövetei a hatalmas projekciós felületükkel. Ennek a nőnek tetszik ez a borzalom? Nem figyelnek elszórt megjegyzésekre, utalásokra, pedig még az is elhangzik, rabszolgák építették, és a szeszcsempészet kora sem maradt hatástalan az építészeti megoldásokra, ám a Brannock házaspár nem akar épp csak belekóstolni a jóba, meg is akarja tartani. Minden pénzüket beleölték, persze hogy frusztráló lenne feladni pár idióta levél miatt. Nem figyelnek a genius locira (a hely szelleme), pedig kéne. Nora hiába sikeres művész, hiába tört be kerámiáival az amúgy telített piacra, lelkében mohó, akarnok kispolgár, aki a biztonságot kizárólag hagyományos javakra és értékekre építi. A férje Dean dettó. A sorozat alkotói két dolgot akartak elmagyarázni a kanapén ülő tévénézőknek. Az egyik, hogy nincs olyan pozíció, melyet kisajátíthatnánk, a dialektika szinte kikényszeríti belőlünk egy idő után a szintézist, mindenki megfigyelő és megfigyelt is egyben, szóval, a megfigyelőket is megfigyelik, és a kör bezárul. Én például, aki első körben azt gondolnám magamról, nem érdekelnek a szomszédaim, de ha jól belegondolok, nagyon is figyelem a Marika kertemre néző fürdőszoba ablakát, mindig megnézem, ott ül-e a cicája, hogy köszönhessek neki. Szóval a dialektika nem hagy érintetlenül senkit. A másik az emberi természettel kapcsolatos, mindig változtatni akar, mindent le akar igázni, lecserélni, betörni, mindenen uralkodni. Mikor lenne aktuálisabb a kérdés, ha nem a klímakatasztrófa idején? Carrarai márvány van a konyhádban? Cseréld le, nehogy már az előző lakó levetett cuccát használd. Nem minőségi cserékről beszélünk, nem a műanyag lavórt dobják ki. Amiért a márványt lecserélik, ugyanazért vágják ki a fákat is.
Több dologra is figyelt a Netflix, legyenek benne afroamerikai szereplők, akkor is, ha jenki területen játszódik, érinthetetlen társadalmi közegben, nagyon helyesen, hisz a világ nem fehér, és megerősítették megint, hogy van valami közös az euroatlanti kultúrkörhöz tartozó középosztálybeli családokban. Mindig, minden körülmények között hazudnak egymásnak, mint a vízfolyás, főleg a gyerekeiknek.
10/9
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=5HDkw100sXQ
Fotó: Jelenet a filmből.