Lélekoldó – Személyes olvasat
Por
Oravecz Imre költészetének kiemelten fontos motívumai közé tartozik személyes múltja és gyermekkorának helyszínei. Por című költeményében is megjelenik a nosztalgikus hang, ám valójában számvetést készít. Ez az ösvény az, amelyen egy irodalomterápiás foglalkozáson érdemes elindulni.
Oravecz Imre: Por
Oda szeretnék visszamenni,
a kapunk elé,
a földútra,
a part aljába,
ahol véget ér a lejtő,
ahol a megrakott kocsik megálltak,
és eloldották a kerékkötő láncot a gazdák,
a kis térségre,
ahol megszakadt a kötött kerék húzta fényes csík,
ahol legvastagabb volt a súrlódás eredménye,
ahol összegyűlt a por,
abba visszalépni volna jó,
a finom agyagőrleménybe,
a hívogató, szürke lisztbe,
melyet tapodott a lábam,
visszatalálni ugyanoda,
tulajdon nyomomba,
lábam művébe,
a negatív szoborba,
a régi lábbal
azt illeszteni bele,
előbb a lábujjaimat,
a nagyot, a kisebbeket,
ügyesen kinyomni a recés, kis teknőkből,
mi kivételkor beléjük esett, megjavítani, kiigazítani,
mi megrongálódott,
visszatenni a talpam
körben a peremig tolni óvatosan,
vigyázva,
hogy takarjon minden,
a hajlás, az ív,
középen a híd,
a lúdtalpelőtti kecses átmenet,
aztán leengedni a sarkam
és visszahelyezni a testsúlyt,
vagy visszalopni magam bárhova,
megmeríteni a lábam bárhol az érintetlen szűz porban,
mint régen, reggelente, nyáron,
mielőtt jött a csorda, konda,
mikor még messze harsogott a kürt, pattogott az ostor,
mikor még teleíratlan volt az út tiszta lapja,
érezni hűs érintését,
puha ölelését,
kicsikarni a gyerekkor ígéretét újra,
még egyszer utoljára,
mielőtt beváltatlan marad minden ígéret,
mielőtt magam is por leszek.
Felnőtt csoportokban többször olvastuk ezt a verset, és szinte mindig a „visszatalálni a lábnyomunkba” illetve a „hűség önmagunkhoz” témái kerültek a kibontakozó beszélgetés fókuszába.
Ez a sokakat mélyen megérintő szöveg segíthet szembesülni eredeti és megvalósult elképzeléseinkkel, az „ígéretünkkel” és a létrehozott formánkkal. Ráirányíthatja a figyelmünket az önazonosság, folytonosság kérdéseire.
Érdemes végig gondolni, hogy milyen gyerekkori emlékeink, pillanataink vannak, ahová visszatérnénk, és vajon volna-e esélyünk visszatalálni tulajdon nyomunkba? Mely pontokon nem illeszkedik a mai lábnyomunk a hajdaniba: miben, mennyiben változtunk? Mit tartunk ebből olyan jónak, amire gyerekként nem gondoltunk? Mi az, amiben visszatérnénk és elölről kezdenénk?
Milyenek voltunk gyerekként, „mikor még teleíratlan volt az út tiszta lapja”? Mivel írtuk-rajzoltuk tele utunk tiszta lapját? Milyen az eddigi történetünk? Milyen szép és nehéz emlékeket gyűjtöttünk?
Előkerülhetnek az út-toposzhoz kapcsolódó egzisztenciális és jellegzetes számvetésre alkalmat adó kérdések is: mely pontokon érezzük úgy, hogy letértünk az „utunkról”? Miért? Van-e visszatérés?
És talán a leginkább szembesítő, legmélyebbre vezető kérdéskör a beváltott és beváltatlan ígéreteké. Mi vajon mennyiben váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket? Jól sáfárkodtunk-e értékeinkkel? Hogyan is állunk a talentumokkal?
A vers központi problémája az identitáskeresés, az önazonosság, egyéni értékrend – az 5. eriksoni életszakasz kérdései. A választott életút, hivatás, szerepek tisztázásának igénye éppúgy megjelenhet, mint például, az a kérdés, hogy a környezetünk által kínált, diktált mintákat, családi és csoportnormákat valósítottuk-e meg az életünk folyamán, vagy a saját vágyainkat? Fel tudtunk-e nőni a felnőtt léttel járó szerepekhez? Meg tudjuk-e bocsátani magunknak, hogy nem vagyunk tökéletesek?
Egy irodalomterápiás foglalkozáson az olvasó fontos perspektívát hoz: azt látja a műben, amit keres, amire irányul, ami izgatja, ami létének, lényének fő kérdése. Saját élettapasztalatának lenyomatát, hangsúlyait hordozza, és ezt hozhatjuk játékba egy mélyen megszólító szöveggel és párbeszéddel. Ha hagyjuk (és hagyja), hogy a szöveg mélyre szivárogjon, akkor olyan belső tartalmak felfedezésére, megtapasztalására kaphat esélyt, amely összességében az identitást, énminőséget, énerőt fejleszti. Átírt, újra írt narratívák jöhetnek létre a szembenézés által saját élettörténetéről, hiszen ennek megalkotása, finomítása a letisztulást és megbékélést hozhatja magával.
A szerző tanár és irodalomterapeuta – saját oldala:
https://www.facebook.com/lelekoldomnagyemese
Fotó: Oravecz Imre portréja / Jelenkor