On:
In: Szépirodalom, Vers

Deformálnak a csend mázsás pelyhei. Szemek gombjaival összezárt, steppelt kabátban, mély-ébren alszik az agy. Csak ujjaim dobolnak belülről bordáimon hangtalanul a külvilágnak. Ehetőre aprított az idő. A magam túsza vagyok. Tarkómon az elmúlás töltött fegyvere. Zsámolyára térdeltet a belenyugvás. Létem szkafanderében lassan elfogy a levegő. Még vagyok, de megadom magam.Tovább…