Megkeverte a kávét. Forró volt. Egy kevés cukrot és tejet rakott bele, gomolygó, áttetsző ködként kúszott orrába az illat, melyet annyira szeretett. Sok mindent szeretett. És sok mindent nem, bár úgy tűnt számára, egyiknek sincs túl nagy súlya, túl nagy jelentősége. A kávéház teraszán ücsörgött, várta, hogy jobb legyen aTovább…

Tomori Elek ott állt a Szabadság-híd tetején, kicsit lihegett az erőlködéstől, amikorra felért. Felpillantott a magasba, a kitárt szárnyú, mozdulatlan turulmadarakra, mintha várhatna tőlük segítséget, aztán lenézett a mélyben hömpölygő Dunára. – Talán inkább az asszonyt kellene ledobnom – dünnyögte keserűen. Határozatlanul ácsorgott a magasban, görcsösen szorítva a hideg vasszerkezetet.Tovább…

Arturo Ui kettészedte az országot, persze, csak virtuálisan, persze valóságosan, csak okosban; az emberek ugyanúgy élnek, besorolják magukat és másokat, ebből következően mindig a másik oldalon lévők a hülyék, miközben Arturo Ui vigyorog, kokárdát tűz borzasztó szabású zakója hajtókájára, zsebre vágja kezét, kijelenti: Megvédelek titeket, ha akarjátok, ha nem. ATovább…

Arthúr sisakja behorpadt, egy kicsit a feje is zúgott, de sikerült a lován maradnia. Az apró, köpcös haramia döbbenten szorongatta kezében a vastag furkósbotot, ekkora ütéstől még a ló is összezuhant volna, ám ez a nyamvadt lovagocska a nyeregből sem pottyant le. Arthúr szigorú pillantással szemlélte a megrettent közrendű férfit,Tovább…

Valaki felszögezett egy sötét sikátor ocsmány falára, modern Krisztus, mondanám, ám ennek képtelenségén még én is röhögök, csak a rozsdás szöget érzem tenyerem közepén, valamint azt, ahogyan a vasoxid bekerül a véráramba (sok minden mással együtt!) – a vérmérgezés garantált. Persze, ez csak eszetlen képzelgés, saját jelentőségem (kitörölhető!) bitekben ésTovább…

– Emerencia nővér, kérem, nyomjon a hátsómba egy szívfájdalom elleni injekciót – kérem a csinos nővért a virtuális kórház virtuális kórtermének virtuális ágyán, miközben a csakráim vigyorognak, a szívfájdalom genetikai eredetéről értekezem magamnak, emberi méltóságom megmaradt nyomait rögzítem, “fellövöm” a felhőbe és erős elhatározással túlélem önmagamat. Nem nehéz. De nehéz.Tovább…

Egyik este, kilenc után nem sokkal megszülettem, ezzel sorsom megpecsételődött, nem volt visszaút, nem volt több ellenvetés, ezt az életet muszáj lesz végigélnem, ha tetszik, ha nem. Persze az élet is próbálkozott néhányszor, hátha sikerül eltaszítani kényszerű elhatározásomtól, olykor csak apró trükköket vetett be, máskor halálos fenyegetésekkel és rafinált gyilkosságiTovább…

Reggeli kávémtól igyekszem észhez térni, bár ezen egy kávé már nem segít; a szekrényben sorakoznak – vállfára aggatva – a fájdalmak, gyakorta leporolom őket, olykor csak hetente egyszer, mert akkor a születő új fájdalmakkal vagyok elfoglalva, történelmileg determinált vagyok, életileg már alig. Mondhatnám azt is, csak a túlérzékenység generál agyérgörcsötTovább…

– Tessék, gyerekek, itt a finom tea – tette a két fiú elé a forró bögréket Karainé, megsimogatta a fejüket, öt-öt háztartási kekszet is adott mindkettőnek; könnybe lábadt szemmel ült az ablak elé, a nyikorgó fotelbe, kortyolt egy nagyot a forró italból; begomolygott az ablakon a sötétség, magával ráncigálta aTovább…

Bolond időjárással köszöntött be a május, hónap közepére sem javult semmit az időjárás, minden nap esett vagy fújt a szél, dühösen kergetőző, sötét felhők sötétítették be az égboltot. Egy hétfőn reggel aztán kisütött a nap, a falusi iskola udvarán csillogtak az éjszakai zivatar nyomán kövérre hízott tócsák, ám ez nemTovább…