Izsó Zita: Űrséta

A fiam hívott,
hogy vigyem be
a feleségem hálóingét.
Miközben kerestem,
eszembe jutott,
amikor nem engedtek be
minket az étterembe,
dühömben gyalog indultunk haza,
rángattam őt, és elkezdett esni az eső,
és ő hiába sírt,
hogy a víztől teljesen átlátszó lesz a ruhája,
mintha csak egy hálóing lenne rajta,
engem nem érdekelt,
mert úgy éreztem, lelepleződtem,
látták rajtam, hogy ki vagyok.

Később már csak azért veszekedtünk,
mert éjszaka dolgoztam,
és pont akkor értem haza,
amikor neki ébrednie kellett,
a fejemre húztam a csillagmintás takarót,
ő pedig felkelt, hogy kávét főzzön,
és ahogy megfordult,
lerántotta rólam az éjszakát.

Egy idő után reménykedni kezdtem,
hogy ha családunk lesz,
boldogabbak leszünk,
de csak nem jött a gyerek,
és én minden éjjel az eget néztem,
hátha találok egy új csillagot,
amit elnevezhetek.

Aztán a feleségem terhes lett,
és nekem lelkiismeret-furdalásom volt,
mert a fiam olyan lett,
mintha az űrben fogant volna meg,
soha nem tudott megállni a saját lábán.

A második és a harmadik
szerencsére minden rendben.
Mióta gyerekeink lettek,
még kevesebbet veszekedtünk,
mert tudtuk,
hogy a gyerekeink úgyis visszahoznák
meggondolatlanul kimondott szavainkat,
mint a kutyák a tárgyakat
bármilyen messzire is dobjuk őket.

Amikor megtudtam,
hogy a feleségemnek
mennyi ideje van hátra,
eljött az ideje az űrutazásnak.
Ha ittam,
felemelkedtek bennem a dolgok,
minden lépés olyan volt,
mintha egy
ismeretlen égitesten tettem volna meg,
bizonytalanul jártam,
mint az első ember a Holdon.

Az első poharakat
csak véletlenül törtem össze.
Azzal magyaráztam a dolgot,
hogy az űrhajósok
a megváltozott körülmények miatt
a földre visszatérve
gyakran elejtenek tárgyakat.

Aztán egye több dolgot vágtam a földhöz,
végül pedig fellöktem őt is.
Először sírva kértem bocsánatot,
aztán egyre többször fordult elő a dolog,
végül a fiamnak kellett lefognia,

de ő nem ellenkezett, nem védte magát,
ahogy azt is elfogadta,
hogy lemondtak róla az orvosok,
közönyösen
lebegett a súlytalanságban,
onnan nézte a Földet, az egész életünk.

A fiam rá akarta venni,
hogy hagyjon ott,
de ő sírni kezdett,
magát és a betegségét okolta,
azt mondta,
az ő hibája,
hogy ilyen rosszul érzem magam.

Akkor telefonált a fiam,
hogy vigyem be a hálóinget,
hogy már nem jön ki a kórházból.
Én arra gondolok,
hogy csak meg akarja óvni tőlem
arra az időre, ami még hátravan.

És még mindig nem találom a hálóinget,
pedig már átkutattam érte az egész életem.
De mindegy,
bocsánatot kérni felesleges volna,
de az űrben úgysem nem terjed a hang.

És később sem lesz jobb,
mert amit elengedünk,
örökre ott lebeg majd a fejünk fölött,
mindig lesz egy évforduló
vagy egy születésnap,
ami jelzi majd,
hogy a kozmikus hulladék
bennünk épp merre jár.

Már nem dolgozom éjjel,
mindig reggel ébredek,
nincs a paplan a fejem fölött,
üres mellettem az ágy.
Senki nem fordul oldalra,
nem kel már fel kávét főzni,
soha senki sem rántja le rólam
ezt az elviselhetetlen éjszakát.

 

*ÉS – LXIV. évfolyam 8. szám, 2020. február 21.:  https://www.es.hu/cikk/2020-02-21/izso-zita/urseta.html

1 hozzászólás

  1. Nagyszerű vers. Köszönöm.

Comments are closed.