Erdődi-Juhász Ágnes: Orvosolható

A tampont véletlenül rántom ki a táskából, miközben a pénztárcámat keresem, pattan egyet a kávézó padlóján, aztán eltűnik a kopott bársonykanapé alatt. Anyám végignézi, ahogy féltérdre ereszkedek, és kotorászni kezdek a porban, hátam meggörbül tekintetének súlya alatt. Végre megtalálom, kihúzok egy marék piszkot is vele, aztán a tenyeremmel ügyetlenül söprögetem vissza, az ujjaim közé pókháló tapad.
Visszaülök a kanapéra, bal térdem alá sápadt félholdat rajzol a kosz. Anyám szól, hogy poroljam le, mintha magamtól nem jutna eszembe. Látom, ahogy vizslatja a tampont a markomban, önkéntelenül feljebb tolja a szemüveget is az orrnyergén, olajbarna szemét a lencse felnagyítja, pupillái kitágulnak, pillantásába beledermed a kezem.
– Olyan nagy kell? – hangja érces, már-már okoskodó, hogy csipkelődik-e, vagy inkább számonkér, nem tudom.
Szabadkozni kezdek, hogy ezt csak az erős napokra veszem, de belém fojtja a szót. Az intim tornáról beszél, ő is csinálja, apám szerint sokkal jobb lett, most már olyan, mintha nem is szült volna gyereket. Nem akarom tudni, mit csinálnak az ágyban, a magasra dúcolt párnák között, mégis elképzelem. Még mindig a régi házunk jut eszembe, ha rájuk gondolok, magaságyással, meg palántákkal, pedig már öt éve a panelban laknak. A kanapé közel van az ablakhoz, a szoba bal oldalán, mellettük kifakult falvédő, a fejüknél szögre vert piéta. Egymáson fekszenek, apám van felül, trikóban, vagy atlétában, ahogy anyám mondaná, még ilyenkor sem veszi le, pedig rongyos és a hónalja körül már megsárgult az anyag. Anyám szinte nem is látszik, csak a haja bújik ki apám karja alatt, meg kicsit feljebb, az állának íve, ott van rajta a körte alakú anyajegy. Recseg a kanapé, pont, ahogy alattam is, amikor kislányként ugráltam rajta; apám térfelén már akkor sem volt tömés, kifeküdte, mint vaddisznó a dagonyát, korholta anyám mindig, éreztem a talpam alatt a rugókat. A ritmusos nyikorgás most cseppet sem zavarja őket, apám kéjesen dörmögi anyám fülébe, hogy na, most aztán prímák az izmaid, Mari, nincs is ennél jobb, csak a jéghideg fröccs, meg a pörkölt nokedlivel.
Nézem a csésze falán a halványbarna tejhabot, rácsosan, darázsfészek mintában szárad meg a perem alatt. Anyám hangja visszaránt a félhomályba, a ciklámenszínű falak közé.
– Nem csoda, hogy elment a Gábor! Többet kellene foglalkoznod magaddal.
A szavai, mint borsónyi jégszemek a hullámpala tetején, kopognak a dobhártyámon. Megérzi, hogy ezt most talán nem kellett volna, elkapja a tekintetét az arcomról. Gyönyörködik a kovácsoltvas falilámpában, veretes indák és levelek fonódnak a búra köré, aztán szótlanul megcsodálja a brokáthuzatos díszpárnákat is. Az arca profilból még szigorúbb, az orra is hosszabbnak tűnik így és egészen hegyes, szeme alatt apró árkokként futnak össze a ráncai. A selyemsálat megigazítja a nyakában, bocsánatot nem kér, csak azért, hogy neki most mennie kell, mert kettőkor várja a kozmetikus. Anyám, tényleg olyan, mintha nem szültél volna gyereket, gondolom, de nem ezt mondom neki, csak, hogy jó, meg szia.
Anyám szerint a vaginám a hibás, Gábor meg csak annyit mond, hogy kevés vagyok neki. Mert, hát nincs már semmi, ami összetartana minket; nincs az életünknek közös metszete, övé a munka, enyém a gyerek. Azt hiszem, csak viccel, de a végén nem nevet, aztán már kínos lesz a csend, nyirkos ködként ereszkedik közénk, érzi, valamivel meg kell törnie. Nem tudok reflektálni a problémáira, ezt mondja még, meg hát fiatalok vagyunk, talán nem kellett volna kihordani a gyereket. Így mondja, kihordani, mint a fészer alól a sittet, a reflektált raccsolva ejti, én meg vinnyogva sziszegem, hogy rohadj meg. Aztán hozzávágom a cumisüveget, csattan a padlón, majd csak később veszem észre, hogy el is repedt. Felsír a gyerek, tizenkétszer énekelem el a Háromangyalt, mire visszaalszik. Amikor kijövök, már üres a konyha, Gábor tényleg elment, a mellkasom összeszorul és elernyednek a lábaim. Leguggolok az üvegért, de nem bírok felállni, odaülök a tócsa mellé, a tej vékony csíkban még most is folyik a padlóra. Zihálok, és kapkodva veszem a levegőt, úgy érzem, képtelen vagyok sírni, csak amikor másodszor is felébred a gyerek, tör ki a zokogás belőlem. Ennyi az élet, végnélküli Háromangyal, cumisüvegbe poshadt tej, más testének súlya alatt megkövesedett végtagok. A fülemre tapasztom a kezemet, hiába, így is hallom, a fejemben üvölt a gyerek, ordítok, a konyha frissen meszelt falai közé, hogy én is szerettem volna egyetemet, meg karriert.
Négykézláb mászok el a kiságyig, a gyereket az ölembe veszem. Szipogva dúdolok, ő csak bámul rám, a szeme zavaros tenger, benne parttalan pupilla-sziget. Beleszagolok a hajába, lágy púder és könnyű levendula felhő, a könnyem a feje búbjára pereg. Ssss, aludj szépen, Szárnyalunk az égbe fel. Nem hallod, Ma három angyal ringat el, én itt vagyok veled, csak csukd be a szemed, szárnyalunk azégbefelazégbefelazégbefel.
Lehajtom a deszkát, úgy ülök a vécére, behajolok a lábaim közé. Keresem a varratokat, megnézem zsebtükörrel is, úgy sem találok semmit. Akarom, hogy ott legyenek, aprócska nyomai annak, hogy 34 centis fejkörfogattal képes voltam megszülni egy gyereket. Végül baloldalt, egészen lent látom meg őket; három hajszálvékony csík, sötétlila forradás van a bőrömön. Megkönnyebbülten dőlök hátra. Anyámnak talán mégis igaza van. Nem én vagyok kevés, csak ronda a testem. Megnyugszom; ha az összetört szív nem is, ez legalább műtéttel orvosolható.

 

©Mánfai Gyuri fotóművész alkotása

1 hozzászólás

  1. Hú, nagyon megfogott most ez az írás. Teljesen átéreztem minden sorát. Szinte benne éltem. Felzaklatott nagyon sok érzelmet bennem, mégis a végén megkönnyebbülés, jó érzéssel tettem le.

Comments are closed.