Egervári József: Indulatok

Te nem vagy az unokám!, vetette oda foghegyről az öregasszony, legfeljebb félig, vagy negyedig, de az is sok. A kölyök megilletődve ült a konyhai sarokülőn, behúzódva az asztal mögé. Nem akart válaszolni, de csak kibukott belőle, akkor te sem vagy a nagymamám!, kicsit sem!
Te nyálas kis nyamvadék, a fiam ott pusztult el az autóban, amit a te anyád vezetett, örülj neki, hogy nem adtalak az árvaházba, ott megtanulnád a rendet, nem feleselnél vissza a felnőtteknek! Hatévesen tudjad már, hol a helyed! Egyébként is, vannak nekem rendes unokáim, a fiam feleségétől. Anyáddal még össze se házasodtak, csak összeállt vele, mint egy útszélivel. Te is csak úgy lettél, útszélen, hogy magához láncolja apádat, mert nem akarta ő igazán, vissza akart menni a feleségéhez, de anyád nem engedte, csak ármánykodott, felcsináltatta magát, te meg itt maradtál a nyakamon. Nem is tudom, mi lenne jobb, ha anyád elpusztulna a kórházban, vagy eljönne érted, s örökre eltűnnétek? Az öregasszony dühösen odavágta a lábast a gáztűzhely vasrózsájához.

Két féltestvére beszaladt a konyhába, Fruzsa és Zsuzsa, ikrek, két évvel voltak idősebbek nála; nagyi, éhesek vagyunk!, táncolták körbe nagyanyjukat. Jól van, kicsinyeim, kenek nektek lekváros-mézes kenyeret. A kölyök nem szólt, pedig ő is éhes volt. Fruzsa kinyújtotta rá a nyelvét, de nem reagált semmit. Nagyi, Somának is kenj egyet!, mutatott felé Zsuzsa. Soma nem éhes, vágta rá nagyanyja.
A fiú nem beszélt a felnőttekkel, nem mozdult, csak ült naphosszat a konyhában, vagy a szobában, a két lány viszont kedvelte. Minden este mesélt nekik, csak úgy, a „fejéből”, izgalmas történeteket a hősökről, akik megmentik a lányokat a gyilkos űrlényektől, a gaz boszorkányoktól, a hétfejű sárkánytól, a gonosz nagymamáktól. Ezek a mesék tartották életben. Csak két hét telt el, de örökkévalóságnak tűnt. Hiányzott anyja, az ölelése, a nevetése.
Másnap szombat volt, nem akart kikelni az ágyból; öreganyja egy vén boszorkány, enni sem ad neki rendesen, hányingert érzett az állandó szapulástól; egyik nap még egy taslát is kapott a vénasszonytól, mert anyja védelmére kelt. Fruzsát és Zsuzsát kedvelte, de anyjuk kiálhatatlan volt, akár nagyanyja; Eszter, az anyád egy ribanc, elszerette a férjemet, te pedig egy fattyú vagy, semmire se jó, senkinek sem fogsz kelleni!, rángatta meg előző este. Az ikerlányok mentették ki a nő karmai közül, Soma rendes fiú, hagyd, anya!
Soma, miféle név ez?, morgott az asszony, még rendes nevet se tudott adni a gyerekének az a kurva!

Tíz óra körül kopogtak az ajtón, A két lány és az anyjuk a konyhaasztalnál ültek, krumplit, zöldséget, répát pucoltak, az öregasszony akkor tette be a sütőbe a húst.
Anya!, ugrott fel a sámliról Soma, hosszan ölelte, dühös akarattal állt könnyei útjába, csak örömet és megkönnyebbülést érzett.
Jó reggelt nektek, köszönt anyja, eljöttem Somáért. Anyósa megvető grimaszt vágott. Azt reméltem, ott pusztulsz a kórházban, te gyilkos! Julika, ne mondd, hogy gyilkos vagyok. Baleset volt. A gyilkos nem én vagyok. Te ölted meg a fiamat, te vezetted azt a rohadt autót. Ő ült be melléd, mert egy rohadt bevásárlást sem tudsz elintézni egyedül. És ne Julikázz engem, nem vagyok neked senki!, közölte vad gyűlölettel hangjában. Soma odapenderült nagyanyja elé, elmegyek innen, soha nem fogok visszajönni, soha!, toppantott lábával. Az öregasszony megragadta a fiút, magához rántotta, kést fogott a torkához. Te elvetted a fiamat, én elveszem a tiédet!, sziszegte, ne legyél boldog te sem ebben az életben!

A gyilkos nem én vagyok, ugye, Rozi?, fordult Eszter a két lány anyja felé. Hagyjál engem békén, elvetted a férjemet, a gyerekeim apját, igazán megdögölhettél volna, nem is értem, hogy Zoli miért ült be melléd az autódba. Egyedül kellett volna menned a faluba bevásárolni! Igen, egyedül, elvágott fékcsövekkel, ugye?, kérdezte Eszter. Azt sem tudom, mi az a fékcső, biggyesztette ajkát megvetően Rozi. Én csak egy falusi varrónő vagyok, te meg a nagyságosasszony, a városi ügyvédnő, a dáma. Neked kellett volna megdögölni, csapott az asztalra dühösen a nő.
Értem, bólintott Eszter. Majd a rendőrség kideríti. Te ribanc, ne fenyegetőzz a rendőrséggel, szétziláltál egy családot, a lányoknak nincs apjuk, nekem nincs férjem, és még te fenyegetőzöl? Megöllek, az lesz a vége!

Az öregasszony elengedte Somát. Rozi, mondd meg az igazat, te vágtad el azokat a csöveket? Hagyjon engem békén, csak beszél össze-vissza ez a némber, nincs bizonyítéka!, fakadt ki Rozi. Neki kellett volna megdögölni!
Nyílt az ajtó, két nyomozó lépett be, mögöttük két egyenruhás rendőr. Rozi elfehéredett, elkerekedett szemekkel tűrte, hogy megbilincseljék. Én szerettem Zolit, mindent megtettem volna érte, mindent. Higgyék el! Ha nem lett volna ez a nő, még mindig engem szeretne, még mindig élne!
Eszter megbiccentette a fejét, aztán átkarolta Soma vállát, kiléptek az ajtón.

Az öregasszony leült a lányok mellé az asztalhoz. Pucoljuk meg a répát is, édeseim, mosolygott rájuk, nem fő meg délre az ebéd. Tekintete zavarodottan és kétségbeesetten mustrálta a termetes répákat.

1 hozzászólás

  1. Ütős kis novella az emberi indulatokról, az empátia szinte teljes hiányáról.

Comments are closed.