Egervári József: História

A konyha megkopott kövén óriási csattanással ezernyi darabra tört a bögre, papucsára és nadrágja szárára is felfröccsent a forró tea, a bögre fülét azonban még mindig göcsörtös ujjai között szorongatta.
– Egyszer elválik minden – dünnyögte fejcsóválva. – Ma én ezt már fel nem takarítom, holnapig senkit sem zavar – legyintett, s a megárvult bögrefület beledobta a szemetesvödörbe.
Minden rosszban van valami jó, a tea helyett, amivel nátháját akarta kúrálni, egy pohár vörösbort fog inni. Az talán többet is fog használni.
Elment a kedve a vacsorától. Napok óta alig evett valamit. Egyszerűen nem volt éhes. Nem érezte magát rosszul, nem fájt semmije, csak étvágytalanul ücsörgött egész nap a meleg szobában. Persze, ilyenkor mit is tehetne az ember, jobb a jégvirágos ablakon át kinézni a fázósan integető kopasz fákra, mint odakint verekedni a jégcsákányos téllel.
Kitöltött magának egy pohárka vörösbort, a régi vaskályha elé telepedett, kinyitotta ajtaját, a táncoló lángokba bámult.
A gyerekek két éve bevezettették a házba a gázt, de néha begyújtott a fekete vaskályhába is. Gyerekkorára emlékeztette a favágás, a begyújtás rítusa, szerette a feldarabolt, égő fa illatát. Ez a kályha egészen másféle meleget adott, mint a gázkonvektorok. Jó volt öreg foteljában elnyújtózni előtte, hallgatni a tűz mormogását, a szikrák pattogását.
Nyolcan voltak testvérek, a háborúban három odalett. Ő is majdnem odaveszett, de a gondviselés megóvta. Három éve felesége meghalt, azóta gyakran azon kapta magát, hogy képek, hangok, illatok, történetek kerülnek elő a múlt elveszettnek hitt kincsesládájából.
Soha nem volt könnyű élete, napestig robotolt, három gyermeket kellett eltartania, nehezen jutottak egyről a kettőre. Hetvenéves korára az ember már szebbnek látja a világot, és már azt is tudja, régen mit kellett volna másképpen csinálni, mitől lehetett volna gondtalanabb és vidámabb az élet.
Valójában csak egyetlen dolgot bánt meg. Sokszor eszébe jutnak azok az ellenséges katonák, akiknek az életét ő oltotta ki. Soha senki nem kérte tőle ezt számon, háború volt, értelmetlen öldöklés, de ma már nem lőne, legfeljebb a levegőbe. Ugyanolyan szerencsétlen fiatalok voltak, mint ő. Ma már nagyapák, dédnagyapák lehetnének, de nem azok, csak halottak, földtől körülölelt csontok. Csak áldozatok.
Amikor megöregszik az ember, akkor talán többet tud, talán okosabb, de mit ér már ezzel a fergeteges bölcsességgel, hiszen egyszer ez is elmúlik, mint bármi más.
Átült a konyhaasztalhoz, feltette orrára szemüvegét. Már legalább egy hónapja készült levelet írni gyerekeinek, de a megszólításnál soha nem jutott tovább. Arra vágyott, hogy meglátogassák, megölelgethesse végre unokáit, dédunokáit, beszélgethessen a gyerekeivel, de egy öregemberre már nem jut sok idő. Mindig rohannak, mindig panaszkodnak, rossz ez a világ Apóka, mondják szigorúan, s erre nem tud mit válaszolni, csak bólogat.
Tudja ő nagyon jól, nem a szeretet kerül pénzbe, hanem a benzin, mert messze laknak mind, pedig a dédunokát, azt a kacifántos nevűt, azt a hatéves Fruzsinkát a nyáron még meg kell tanítani lovagolni. Ezt megígérte neki. Aztán még az is lehet, gondolnak valami mást, oda sem adják neki a lányt egy hétre, mert úgy hiszik, már ő maga is felügyeletre szorul.
Lehajtotta fejét a karjára, nekifeküdt a konyhaasztalnak, úgy meresztette szemét a vörösen imbolygó lángok felé, akár egy lusta diák az iskolapadban, aki bújni akar a tanár szigorú tekintete elől. Nem férfiemberhez méltó ez az érzékenykedés, de ő már csak öregember, neki már ezt is lehet.
Talán hétvégén eljönnek, nem írja már meg ezt a levelet, minek beszélni a semmiről, amikor meg is ölelheti majd őket.
Másnap délelőtt a szomszéd nyitotta rá az ajtót, még mindig ott feküdt az asztalra borulva, előtte a hófehér papír, rajta girbe-gurba, szálkás betűkkel: Drága gyerekeim!

 

 

2 hozzászólás

  1. Vali, köszönöm. Én is téged! 😊

Comments are closed.