Míg tested gépe működik, és stroboszkóptól működig mindent bevetnek látszatért, hogy tested szépen állja még bármely eszközt, mit szentesít a cél, hogy szét ne essen itt, s hogy elmondhassad: emberek, ím’ én vagyok, ki nem merek meghalni se, megélni se, s, hogy nép bálványa, fétise, totem, tabu addig vagyok, mígTovább…

Törtet a fény Ez még a mélycsend-éjszaka, hajnal előtti ébredés, álomba nincsen visszaút, mert törtet a fény: rész-egész. Hálós fényből fényözön lesz, s új nap mint álom ránk zuhan, taszít és vonz, kérés nélkül adj erőt nekünk, adj, Uram!   Varázsgömb Adj erőt, indulat, indulat, tarts össze: nézhessek gyönyörködve jövőnyiTovább…

Az istenség jön, amikor akar. Hívni vagy elküldeni nem lehet. Feketébe vonja a zivatar az alacsonyra leszállt, szűk eget. Megtorpan szándék és emlékezet, a szem kialszik, száraz ág a kar. Az agyagedény fénnyel megtelik. Az átlátszatlan cserépfal sugároz. A létezés riadtan közelít önnön fel-felvillámló centrumához. Valami transzcendens. A szédület. JelentőségeTovább…

Én szeretek mindent túlbeszélni. A bűnt is. Hisz mi másért tanultam annyi poszthumán kritikai posztrelatív őrületet? Legalább tudom, hálás a boci, ha a kedvemért hamburger lehet. És hálás az ellenségem is, aki tőlem megtudhatja az igazságot. Kiköphetném vagy lenyelhetném őt is, de inkább túlbeszélem… Bele a legsárgább földbe, és utánaTovább…

Csendes, napsütéssel festett, s távoli légköri homály színeivel jött el a május, s közeleg vele a nyár. Zöld sátorával a friss lomb ígér régi-új meséket, nincs májusfa a kapukon, — mi idéz szokás-emléket. Néha, néhol egy-egy csokor, vagy kosárban hortenzia, szégyellősen mutatja magát, mintha tán takarnia kéne a szándékot, miTovább…

Még szerepelsz a nyilvántartásokban, aztán áthamvasztanak a dupla semmibe, s tilos lesz jónak, vagy rossznak lenni, majd elindulsz a végső nagy útra, habzón beleáradva a Fekete tengerbe, amely ettől még sötétebb, még gyászosabb lesz, emléked fosztogatni kezdi az idő, amely a halhatatlanságit is kikezdi, és felszáradnak mihaszna könnyeink is, ésTovább…

hagyom hogy te legyél a táj békéje nappalok rövidülése délutánok bíbora nyárfák eget kémlelő magasa kisded szellők nyugalma fények-árnyékok összeborulása levelek vak lebegése az öröklét dicsérete felhőtornyok leomlása a Tó szelídsége hullámok olívzöldje hattyúk hófehérje vitorlások hangárba vonulása híd napsárgája part csípős csöndje vacogó gyümölcsfa aluszékony rügye hagyom hogy teTovább…

Éveket hagytam eltűnni a felejtés ködében fagyos hajnali éjszakákon átvacogó szerelmeket amelyek kevésnek bizonyultak álmaimhoz és gyáván elosontak az alkonyok lázadás nélküli csendjében elsiratva a meg sem született vágyakat …emlékszem a szívemet felhasító szilánkos némaságra az arcomat tövisként felszántó kék könnyeken elvetélt hallgatásra mikor hirtelen kizuhantak a mindenség méhéből aTovább…

– Mit csinálsz bent ennyi ideig? – Mindjárt végzek. – Az nagyon jó lenne. Egy ideje már nem csináltam semmit a fürdőszobában, csak álltam és gondolkoztam. Az öblítőmadzag végét fogtam, de nem mertem lehúzni. Néztem a vörös foltokat a székleten. Mi a fene ez? Mi bajom lehet? Hisz mostanában nemTovább…

Partokhoz szoktunk. Bámuljuk egymás nap-verte csipkéit, míg egyikünk elég bátor nem lesz a merüléshez. Hogy ki kezdi, nem fontos, úgyis csak utólag tudható, hogy a mélységben ki lelt otthonára. Valami igazhoz tér vissza, akit a víz magához vonz – próbáld ki egyszer! Combközépig lassan borít el, onnantól gyors és visszafordíthatatlan.Tovább…