Parancs János szelíd parancsa
Van napi-, belső- és felsőbb parancs,
a szó csontmezők fölött átsuhanó káprázata.
Nincsenek gyakorlati célok, és nincs menekvés,
csak: legyen meg a mindennapi, külön akarata!
Másképpen nincs mód, talán így sem, kitörni.
Vergődik akár a dolgok mélyén az iszapos homály.
Árnyképe annak, amit az az egy és oszthatatlan,
az eredendő lehetőség végül önmagába zár.
Nosztalgiázó, torz okfejtések helyett
szétszórja magát a szélben, felhőkkel legyint.
Szertartása profán és kellően céltalan,
mint a pokol Blaise Cendrars úr szerint.
Mutató nélküli karóra az ajándéka, hozzá
agyagkorsó, rézpénz, porhű árnyak, némi epifánia.
A fuldokló-felfénylő kegytárgyak közül kilépve
„jó, hogy eljöttél, hogy itt vagy karnyujtásnyira.”
Bármi is történik, nem történt végleges –
szoros textúrába szőve, ím, a túlélési terv.
A vers egyszerre emlékszik és emlék,
hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv.
©Pálfy Julianna festménye