A sztyeppén álltam mikor alábukott a nap. Aranyba fújta a fű zöldjét és a kék eget a szél.   Ablaktalan földkunyhó előtt a tűző napon kövekkel törtem a magvakat. Vízért mentem félnapi járóföldre hogy a gyerekek szomjan ne haljanak.   Átsétáltam a Napkirály termein pompás tükrökben szemléltem magam. Mégis aTovább…

hiányod hideg szélként csapott csukott ajtók elé aztán mozdulataimnak elveszett a súlya a híg csend körbetekert szédülten néztem hiányod meteorkráterét magam voltam és külön élt bennem bánat-magam beteged voltam és nem tudtam gyógyítani magam forgattam kezemben bánat-köveim elemeztem de ismeretlenebb volt mint a hold-kő és hiába kutattam a periódusos táblánTovább…

Parafrázis, Cormac McCarthy azonos című regényére hallotta hogy a fehér fátyol sikoltva elszakad a deres vaskorlát parázzsá vált kezében vad tüzek gyúltak szelíd madarak szemében a folyó büszke hídja elporlott gyenge talpa alatt az elvetett magnak a föld nem volt bölcsője már a zavaros vizek nem oltották szomját szél martaTovább…

hová lépek ha elfogynak lábam alól a kövek hol alszom el ha ágyamat a föld már elengedi de nem nyúlnak érte tartani a felhők karjai hová bújok a határtalan síkon ha fenyegetőn földre hull az égbolt meddig látok mikor szemembe marnak keserű koromködök mit nézek mikor széthullanak körülöttem a színekTovább…

mint kérges faágon gubbasztó hallgatag madarak mint erdőtűz elől botló lábaikon menekülő bogarak mint láncát szaggató foglyul ejtett szél mint sárba taposott tükörben szilánkosra törő fény mint betonszarkofág falát átfúró vérző gyökér mint kivert kutyák mocsaras szemében megalvadt bánat mint felégetett menekülttáborban még izzó hamvak mint lélegeztetőgépek szikkadt sóhaja mintTovább…

Jó karban lévő nő, túl az ötvenen. Arca sminkje, mindig decensen tökéletes. Üzlete van, tulaj. Fontos és gazdag. A legtöbb halandó méltatlan arra, hogy rápillantson. No, nem érdeklődéssel, még közönnyel sem. Nem elég gazdagok. Nem elég szépek. Nem elég finomak. Nem elég okosak. Nem elég divatosak. Nem elég bennfentesek. ŐTovább…

furcsa hajnalokon ráncos fényben egyedül járt a réteken aludni vágyott mint mások otthonszagú ágyakban biztonság nyugalmában megkapni még az utolsó haladékot ébredésig mint a réten túli házakban épp oldalukra fordulók az erdő felé tartott bakancsa kórókba indázó fagyökerekbe akadt loholt a háta mögött hálótermek nehéz lélegzete szemébe fúródott a meztelenTovább…

mentünk reménnyel telve ünnepélyesen mint mikor valami ismeretlen szépség és kín kezdődik el utánunk emberek sokan a gesztenyefák lombja fölöttünk rezzenetlen kérdeztem őket láttok? most is láttok? ti már annyiszor láttatok és beszéltetek nekem… most mit mondotok? – nem feleltetek szárnyas leveleitekben nem nyíltak meg a pórusok… mert akkor tiTovább…

nem láttam én előre semmit csak hittem akani kell s nem foszt majd ki az idővel elfogyó erő nem hittem a vihartól becsapódó kapu baljós hangjának nem kalkuláltam hasznom sem forintban sem devizában nem hallottam az együttérzést nyírfák éjszakai sóhajában nem magamért küzdöttem hanem másért hittem ő majd értem küzdTovább…

vendégként jártam olykor abban a házban nem érdekelt más ott csak az a szoba minek mennél be mi sem nagyon járunk oda sikerült bejutnom mégis a kétszárnyú faajtó nyikorogva nyílt kerek asztalon valami kristálygömbbe zárt virág mellette két komoly fotel szekrény is volt a sarokban barnán fénylő politúr az aprókockásTovább…