Sár, fény Pokol kivetett, égnek nem kellek, marad, mi van, a földi sárvilág. Tudatot kaptam, hogy feleseljek, s tudjam mi az, mit nem léphetek át. Csapongni enged, lehetek sár, fény, alkuját nem kétli, s nem írja át, a legrosszabban is volt kis remény, látom az utat, hiszem igazát. ATovább…
vagyok fájdalmait veszett visszhang kegyes hozzám a magány álmatlanágra ítél mélyén ott virraszt a költemény esők mosdatnak így tisztán érek a gyermekkor éveihez védőruha nélkül bejárom radioaktív emlékek helyeit értem a kövek és virágok beszédét madár-nyelven tanulok dalommal a bezárt kapuk mögött ártézi vizet fakasztok illúzióimat csapdába ejtik vadrózsák karmaiTovább…
Elképzelem, ahogy jössz elém ha majd én is érkezem; fehér világon átívelő, északi fény leszel! Utat mutatnak égre nyúló, büszke ősfenyők, s a felém hajló felhők mögül az ég angyalai. Aranyhajukat könnyű szél lengeti, közülük halkan szólít majd valaki: régóta várlak, gyere, ne félj! – és gyengéden átölel a Fény…Tovább…
Idegesen csapta össze a férfi a Die Traumdeutung-ot. Képtelen volt koncentrálni. Abban az esztendőben négy fal közé zárták a tavaszt, az idő meg csak mosolygott öntelten a dolgozószoba sarkából, és feleselt vele: „Most nem foghatod rám” – mondta. Bámulta a férfi a sarokban kéjelgő időt, és nagyokat hümmögött. Aligha tudottTovább…
a gyöngyhajú lányt játszotta a Scorpions átirata lehetett inkább az üvegcsarnokkal szemben ült másnap vettem észre hogy eltűnt a hajkefe a táskámból pont szemben álltam vele a szemem összekente egy könnycsepp három éve voltam utoljára szerelmes arra a fekete ruhás nőre emlékeztettem a nyugatinál ezeréves vagy nincs is kora aTovább…
zönge levélke az árny alatt hallgasd ahogy beszél az eső búcsú az őszi szilvakék lobonca a volt a tünt a tarka rét borostyán izzik fagyni kész * böröm körei hogy fút az őszbe mind hátamon bársony-napkorong darazsas gubacs gurulok és szállok szőke szelekkel vöröslő egekkel madarakkal tört levelekkel fény hátáraTovább…
I. — Hiába a nagy világosság, ha elmém sötét. Feszülnek bár nemes rugói és örvénylenek szüntelen a drága fodrok: de, sötétebb éppen ezért. II. Hasztalan a nappali fényár; semmi távoli, csak apró tárgyaink látszanak, úgymint asztal, szék, az óra vagy a kés. Ám, ahogy bontja hagymáit a sötétség, úgy, összefüggésekreTovább…
ma elfelejtem a gyenge hasonlatokat és a vasútállomást, ahol addig lengettem utánad a sálam, amíg elnyelt a messzeség. holnap éjjel közös álmaink szűk tere az égre tárul. melléd bújnak az emlékek a langyos ágyba. örökké, súgják füledbe. reggelre a szó csupán puszta hallucináció. és mielőtt az utca megtelik járókelőkkel, tudniTovább…
Kificamodott térben, időszilánkok között lebegő hídon tévelyeg a múlt, szobáról szobára jár halk könyörgéssel. Pislákoló fényben kitörni készül a jelen egy emlék lakatolta kalitka ajtaján, apró remény-madárkák hiába repkednek, bódultan koppannak a semmi ablakán, fantáziált árnyékfalon lángoló kérdőjelek, belül egyre ingerültebben dobol a vér, az értelem dac-vitorlába kapaszkodik, míg rém-Tovább…
csak távolról nézni a fákat ahogy mindig fölfele törnek és a törzsben merevítve meg nyers tavaszi harmóniákat egy ág zörren zenévé szelídül a lombköpeny két gally között a néma hangközökön is muzsikál a szél a mindenséggel zárnak be átlót madárszárnyak csőrükben a csönd és a nap színe sárgább mint egyTovább…