Szabó T. Anna: Örökmúlás

hidd el, már rég tudom,
hogy jó tempóban haladok
a megkezdett úton,
mert testem eszköz, munkagép,
s a hangom a zeném,
az tart meg csak a szakadék
imbolygó peremén,
vigyázok, le nem zuhanok,
élek, amíg lehet,
mert vagyok az, aki vagyok,
szeret, aki szeret,

egyszerre óvott s kitakart
valóság és csoda,
láttam, az ember hova tart,
de azt is, kicsoda,
szemembe nézz, mert nem zavar,
hogy bántasz vagy dicsérsz,
mert aki tudja, mit akar,
az tudja, mennyit érsz,
és bármilyen mély kútba nézz,
lent látni az eget,
ha tudod, hogy a rész egész,
semmi sem hiteget,

de fényes minden pillanat,
és lélegzik a csend,
a föld felett, az ég alatt,
távol és idebent,
mert minden lélegzet zene,
ha mélyén vér lobog,
ha az örökét üteme
a testen átdobog,
nem hangszer vagyok: muzsika,
én játszom magamon –

ne mondd, hogy meg sosem halok:
legjobban én tudom.

*Szabó T. Anna: ár – Magvető (2018)

©Nagy Katalin: Ablak a Mennyekre

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük