Seres Rebeka: és csak ölelem a fikuszt

várom, hogy átkaroljon a lét elviselhetetlen könnyűsége,
a cérnaszál, mely a földön tart,
és csak ölelem a fikuszt,
a tegnapi ing gyűrött ujja szétterül a vetetlen ágy alján,
hideg és élettelen,
és csak ölelem a fikuszt,
kedvenc margarétás bögrémből iszom a kávét,
forró és fekete,
és csak ölelem a fikuszt,
egy apró vágás van a gyűrűsujjamon,
megkarcoltál, pont azon a ponton, ahol a két ujjam egymáshoz ér,
folyamatosan piszkálja az egyik a másikat,
és csak ölelem a fikuszt,
fullaszt az éhség,
csokit eszem csokival,
keserű és édes,
és csak ölelem a fikuszt,
nem beszélek,
magamban szenvedek,
mosolygok és élek,
és csak ölelem a fikuszt,
felkelek, lélegzem, dolgozom és teszem a dolgom,
és csak ölelem a fikuszt,
egy üveg fehér bor a szekrény alján,
kibontom, kitöltöm, lassan kortyolom,
édes és bódító,
és csak ölelem a fikuszt,
rémálmokat látok,
sötét árnyak közelednek és érintenek,
nevetve ébredek a bekúszó fény árnyékában,
és csak ölelem a fikuszt,
viszketek a gondolkodástól,
vékony vércsíkot hagy bőrömön az élet,
és csak ölelem a fikuszt,
mindenki házasodik, gyermeket vár,
boldog, él, dolgozik és öregszik,
és én csak ölelem a fikuszt és várom, hogy átkaroljon…