Petőcz András: Arcok, álarcok

Ne beszélj nekem az arcodról, mondod, hiszen
nagyon jól tudod, hogy neked már arcod sincs,
már évek óta csak álarcaid vannak, maszkok,
azokkal pedig nem lehet mit kezdeni, menj be
a fürdőszobába, próbáld lemosni magadról
ezeket a maszkokat, mondod, mindenkinek ez
lenne a legjobb, neked magadnak is, mondod,
és ezt már nem is mondod, de kiabálod, mint
akinek nagyon elege van valamiből, nyilván
belőlem van eleged, gondolhatnám, mégis azt
feltételezem, hogy önnön magaddal vitatkozol,
nem velem, nézel bele a tükörbe, bámulod sápadt
álarcodat, üres a tekinteted, nem is üres, sokkal
inkább fáradt,
belefásultunk a mindennapokba,
valami siker kellene, meg pénz, meg nagy-nagy
futás kellene, lélegzetvételek, valami felszabadult
ölelés, talán ez kellene, gondolom, ne a tükörben
bámuld magad, helyette inkább csinálj valami
rendet végre, például mosogass el, válaszolom
kissé ingerülten, dühösebben, mint szeretném, és
érzem, minden szavam hamis és pontatlan lesz,
alighogy kimondom, a baseball sapkámat a fejembe
nyomom, lemegyek, járok egyet, ezt kiabálom arra,
amerre – a lakásban – sejtelek, a kulcsomat keresem
percekig, nem találunk szavakat, suttogom látszólag
ide-nem-illő módon, aztán csak nyílik az ajtó, a huzat
meglebbenti a függönyt, ahogy becsapódik utánam.

 

A vers, Petőcz András: … és arcára álarcot teszen című kötetében olvasható (25. oldal) – Orpheusz Kiadó (2017)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük