Petőcz András: Anya alszik

A férfi, akinek haldoklik az anyja, nem tudta, hogy szabad-e. Hogy szabad-e szelfit készítenie az anyjával. Ott, a kórházi ágy mellett. A kórteremben, ahol mások is vannak.
Az orvos mondta azt, hogy jöjjön be. A kórházba. Mert az anyja meg fog halni. És el kell tőle búcsúznia.
Most itt van, és nézi az anyját. Ahogy alszik. Kissé verejtékes az anyja arca. És van valami pirosas árnyalata. De ez a pirosság – ez nem az egészség jele. A férfi tudja ezt, bár nem orvos. Az ilyesmit azért tudni lehet.
Az anyja, ahogy alszik, kissé kapkodja a levegőt. Kapkodja a levegőt, és közben mintha mozogna a szeme. A csukott szemhéja alatt. És a szája is. Igen, az ajkai is mozognak. Talán éppen álmodik valamiről az anyja. Igen, biztosan álmodik, gondolja a férfi. És azt is gondolja, hogy az az álom, az biztosan jobb, mint itt kint a valóság.
Most akkor el kellene búcsúznia. Azt mondta az orvos, ezért engedik be. Egyébként látogatási tilalom van, mert koronavírus, járvány, minden ilyesmi, tudjuk. Le vannak zárva a kórházak. És ő is csak úgy jöhet be, ha maszkban jön, gumikesztyűt húz, védőruhát vesz fel. Mindezt megkapja majd a portán, ezt mondta az orvos. Kivéve a maszkot. Azt hoznia kell. Dehát ez természetes, manapság mindenki maszkot hord. Minimális elvárás, ha jön a kórházba, akkor legyen nála maszk.
Amikor beszélt az orvossal a férfi, telefonon, magában azt gondolta, hogy persze, mindezt tudja, és természetes is.
Kicsit megijedt, mi tagadás. Nem számított arra, hogy az anyja már ilyen állapotban van. Valahogy azt hitte, még rendbe jöhet az anyja. A 91 éves anyja.
Egyszóval, kicsit megijedt, amikor hívta az orvos, meg zavarba is jött. Most ilyenkor mit kell csinálni? Nem volt még soha ehhez hasonló helyzetben.
Délután 4 óra volt, amikor megszólalt a telefon. Most azonnal jöjjön be, mondta az orvos. Azonnal? Hogyan? A munkahelye! A munkahelyéről nem tud elszabadulni. Legfeljebb csak este 6 óra tájban. Erre gondolt akkor, a telefon közben. Aztán mégis eljött a munkahelyéről. Sikerült megkérnie az egyik kollégáját, hogy helyettesítse. Nem volt könnyű.
Hideg, késő őszi nap. Korán sötétedik. Sokáig keresgél parkolóhelyet a kórház előtt. Kár volt autóval jönni, ezt gondolja magában.
Amikor leállítja a motort, éppen akkor újból megszólal a telefon. A közvetlen főnöke az. A főnöke nem tudja, hogy ő, aki az anyjához készül, hol is van éppen. Hogy egy kórház előtt áll, és a haldokló anyjához szeretne bemenni. Nem, a főnöke nem tudja mindezt. Ő azért telefonál, hogy elmondja, panasz van rá. A munkájára. És hogy ezt ki kell majd vizsgálniuk.
A férfi, akinek haldoklik az anyja, nem mond semmit a főnökének. Nem nagyon tud mit mondani. Kicsit védekezik, magyarázkodik, és közben maga sem érti, miért is teszi ezt. Egyszerűbb lenne azt mondania a főnökének, hogy éppen a kórház előtt vagyok, ahol az anyám meg fog halni. Búcsúzni jöttem. Nem tudok most munkahelyi ügyekkel foglalkozni. Talán csak ennyit kellene mondania.
A férfi, akinek haldoklik az anyja, mégsem mond semmit. Pontosabban, mond, magyarázkodik, hogy miért is volt figyelmetlen azzal a kolléganővel, aki panaszkodott rá, és hogy elnézést kér. Ilyesmit mond, semmi mást.
Aztán a főnöke megelégeli a dolgot, és megállapodnak abban, hogy majd holnap még beszélnek az ügyről. És akkor a férfi végre leteszi a telefont. és odamegy a portához, és azt mondja a portásnak, hogy neki be kell mennie, mert az orvos hívatta.
A portás, persze, barátságtalan. Elővesz valami listát, azt nézi, de azon nincs rajta a férfi neve. Erre a portás feltelefonál az osztályra, ahol a férfi anyja fekszik. Aztán azt mondja:
– Várnia kell. Meg kell várni, amíg visszaszólnak a nővérek, hogy valóban engedélyezte-e az orvos. Nem lehet csak úgy bemenni. Járvány van.
A férfi, akinek haldoklik az anyja, pontosan tudja, hogy járvány van. És azt is tudja, hogy udvariasnak kell lennie, hogy bólintania kell, sőt, kicsit mosolyognia megértően. Ezzel is jelezni, minden rendben. Ő vár türelmesen.
Eltelik egy félóra. Aztán egyszer csak megszólal a portán a vezetékes telefon, a portás felveszi, beszél valakivel, aztán leteszi. Majd kiszól a kisablakon, és bemondja a férfi anyjának a nevét.
A férfi odamegy ismét a portásfülke ablakához, mondja, hogy igen, itt van. Erre a portás megismétli az anyja nevét, mondván, hogy vele azt közölték, az ilyen nevű hölgy mehet be.
A férfi erre csak annyit mond, hogy ez a hölgy már bent van. Hogy éppen ehhez a hölgyhöz szeretne bemenni ő. Mert az anyjáról van szó. Akitől el kell búcsúznia.
A portás kissé csodálkozik. Aztán újból felszól telefonon az osztályra. És aztán már érti, miről is van szó:
– Félreértés – mondja a férfinak. – Itt van a védőruha, meg a védőkesztyű. Tessék felvenni. Majd elkísérem a liftig.
Most itt áll a férfi az anyja ágya mellett. Nézi, hogyan álmodik az anyja. Nézi, a szemhéja alatt mozduló szemgolyót, nézi az anyja meg-megránduló száját, hallgatja a lélegzését, a sóhajait, és arra gondol, vajon miről is álmodhat az anyja most, a halála előtt.
Aztán óvatosan körülnéz a kórteremben. Még két idős asszony fekszik ott, de nem figyelnek rá. A férfi előveszi a mobilját, odahajol egészen közel az anyja arcához, és készít egy szelfit. Aztán még egyet. És a biztonság kedvéért egy harmadikat is. Majd lefényképezi az anyját. Az anyja arcát elsősorban.
A fotón majd látni fogja: beesett, szomorú arc. A fényképen inkább halottnak tűnik majd ez az arc, mint itt, a valóságban.
Az ügyeletes ápolónő halkan jön be a kórterembe, mint aki nem akar zavarni. Jelzi a férfinak, hogy letelt a látogatási idő. Aztán megkérdezi:
– Nem akarta volna, hogy felébresszem az édesanyját? Hogy el tudjanak búcsúzni egymástól?
A férfi zavarban van. Bűnösnek érzi magát. Aztán nemet int. Jó minden így, ahogyan van, mondja.
A portán aztán lead mindent, gumikesztyűt, védőruhát. A gumikesztyűt a portás a szemeteskukába dobja.
A kórház előtt az autó majdhogynem otthonos. Van ideje, nem siet sehova. A férfi, akinek éppen haldoklik az anyja, arra gondol, hogy ha kérdezné tőle valaki, hogy mi van az anyukájával, akkor csak azt mondaná, nincsen semmi. Megvan. Éppen alszik. Anya alszik a kórházi ágyán.
De nem kérdezi ezt tőle senki.

*Élet és Irodalom – LXV. Évfolyam, 26. szám.

 

©Papp Veronika festőművész alkotása

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük