Petőcz András: Anya a mobilon

Az ápolónő mondta, hogy majd viberen.

Azt mondta az ápolónő, hogy hívja majd viberen, legyen bekapcsolva a kamera, és akkor láthatja az anyját.

Mert ő odaviszi a mobilját az anyjához, mármint az ápolónő, a saját mobilját, és majd odatartja az anyja arca elé a mobilt, és akkor így láthatják egymást.

És akkor ez majdnem olyan, mintha látogatás lenne. Mintha meglátogatná az anyját a kórházban.

Koronavírus ide, koronavírus oda, mégis láthatja az anyját. Ezt még a koronavírus sem tudja megakadályozni. Hála Zsuzsinak, az ápolónőnek. Igazán rendes tőle, hogy ezt felajánlotta.

Persze, minderről az orvossal is beszélt. Telefonon. Szigorúan csak telefonon. „Csak minél kevesebb személyes kontaktus”, ezt mondta az orvos. Vele sincs értelme találkozni, ha működik a telefon. Többet face to face sem tudna mondani. Így mondta: face to face. A kórházba nem tud bejönni, mondta, a portán úgyis megállítják. Karantén van, vigyázni kell, ez a betegek érdeke. De telefonon nagyon szívesen. Bármikor.

Szóval, beszélt az orvossal. Aki azt mondta, hogy a véleménye szerint nincs remény a javulásra. Teljesen valószínűtlen, hogy kilencvenegy éves korában valaki kijöjjön ebből az állapotból. Így mondta. Hogy kijöjjön. Ők ellátják, a legjobb tudásuk szerint. Szinte bármeddig.

„Az anyukája már tud nyelni, nem kell mesterségesen táplálni, ez nagy dolog”, mondta az orvos. Vagyishogy etetni, persze, kell, meg itatni is, de ami ételt adnak neki, azt le tudja nyelni. És le is nyeli. Az anyukája. A kilencvenegy éves anyja.

Az anyja éppen aznap esett össze a lakása előtti folyosón, a társasházban, ahol egyedül élt, amikor ők a feleségével meg a felnőtt lányával hazaértek Horvátországból, a tengerpartról. Éppen, amikor a bőröndjeiket pakolták ki, akkor csöngött a telefon. Az anyukája szomszédja hívta őket. Hogy baj van. Hogy a Teri néni összeesett. Hogy mentő vitte a kórházba a Teri nénit. Ezek a szomszéd szavai.

Az idegsebészetre még bemehettek. Nyár vége volt, akkor még nem volt karantén. Az ottani orvos mondta, hogy agyi infarktus. Hogy az agy nagyobbik fele sérült. És hogy csoda, hogy él.

Akkoriban még egyáltalán nem tudott mozogni, a szeme is csukva volt, mintha halott lenne. Az anyukájának. Ő meg csak nézte az anyukája arcát, ott, az idegsebészeten, az intenzíven, egy üvegfal mögül, és úgy érezte, fel sem ismeri.

MR-vizsgálat, agykatéter, infúzió, gyógyszerek. Aztán az idegsebész azt mondja, ennél többet nem tudnak tenni. És azt javasolja, hogy valami olyan helyet keressenek, ahol hosszú távon biztostva lesz az ellátása.

Kerestek, és találtak egy helyet. Jó hely. Fizetni kell, de ez természetes. Gondoskodnak Anyáról, ez a legfontosabb.

Aztán jött a karantén, a látogatási tilalom. A kezelőorvos azt mondja, vele sem személyesen, csak telefonon. És az ápolónő is ezt mondja. Aki egyébként nagyon rendes.

Most akkor láthatja az anyját. Az ápolónő, a Zsuzsi odatartja a mobilját az anyja arca elé. Viberen beszélhetnek. Az anyja is láthatja az ő arcát.

„Tessék beszélni”, mondja az ápolónő. „A Teri néni hallja, meg látja is Magát.”

És akkor azt mondja, „szia, Anya”. Az anyja csak néz rá, nagy szemekkel, aztán meg oldalt néz, talán az ápolónőre, a Zsuzsira. Ő meg folytatja, azt mondja, hogy „szia, Anya, hogy vagy?”, mondja, de közben érzi, hogy valami mást kellene mondania. Anya csak néz, aztán megint oldalra pillant, talán megint az ápolónőre, a Zsuzsikára. És akkor megint megszólal, hogy „Anya, én jól vagyok, velem minden rendben, nagyon szeretlek, szeretünk, és kérlek, vigyázz magadra”, mondja az anyjának, közben pedig arra gondol, hogy ez a „vigyázz magadra”, ez megint furán hangzott, hogyan is vigyázzon magára, amikor beszélni se tud, mozdulni se tud, csak néz azokkal a nagy szemeivel, hogyan is vigyázhatna magára? „Valamit mondani kell”, gondolja magában, „beszélnem kell hozzá, azt mondta az orvos is, ha sokáig beszélek hozzá, akkor talán felismer, bár ezt biztosan nem lehet tudni”. És folytatja, hogy „jól vagyunk, Anya, az unokád megkezdte az újabb egyetemi évét, mi is dolgozunk, ahogy lehet, leginkább online, tudod, mindenki online dolgozik”, mondja, és közben az anyja arcát nézi.

És ahogy nézi, arra gondol, hogy olyan szomorú és fáradt ez az arc. Az anyukája arca. És a tekintete is. Inkább csak rémület van ebben a tekintetben, ahogy többnyire oldalt pillant, az ápolónőre, és nem rá, aki a képernyőről beszél hozzá.

Mintha csak azt kérdezné az anyja, hogy miért. Miért is kell neki itt, így, ennyire kiszolgáltatottan?

„Szia, Anya”, mondja aztán, újból, amikor már nem tud semmit sem mondani. És még azt is hozzáteszi, megint, hogy „Anya, kérlek, vigyázz magadra”.

Igen, még ezt is hozzáteszi, így köszön el.

 

Forrás, illusztráció – Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt
(Napkút Kiadó Budapest, 2022)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük