Aranyat szült a hajnal, fölsírtak sárga kiscsibék, szétgurultak kalanddal csipegetni és hinni még. A napkorongba szálltak finom párák, tisztult a kép, sóhajtottak a tárgyak, belátták: létezni elég. A nyárfasor elindult a tó partján és a vidék mélyen, messzire kondult, váltogatva szép felszinét. A szokott rend terített, készült lázzal a reggeli,Tovább…

bizonyos értelemben a költészet a világ metaforája. tulajdonképpen az elrugaszkodás pillanata, holott a költők pontosan tudják, a szavak gravitációjának egészen más törvényei vannak. a vers elszánt próbarepülés az irodalomtörténet fölött. pontosan úgy, ahogy tell vilmos nyílvesszője úszik a levegőben. a költők megfigyelik a világot, belehallgatóznak a végtelenbe, és egyszerre írniTovább…

(montázs, verscímeimből) Megteremtettelek. Belőlem nőttél. Megszerettelek. Ma, távolodón, fázom nélküled. Csillagfény-távol a mosolyod. Fényt csókolsz rám. “Azóta” – hófehér gyászban – mégis élek. Valami égi hatalom vigyáz. Tavasz jön. Azt hittem, majd megérkezel… Áldanám a létet! “Azután” csak a hiány, elmúlás, alkony, fájó hajnalok, kék csend, fényvirág. Angyalok sírnak. …Tovább…

Gyűlölöm ezeket a kis taknyosokat. Rohangálnak, mint a majmok, fogalmuk sincs az életről. Max elesnek és lehorzsolják a térdüket, vagy úgy telezabálják magukat, hogy okádnak tőle. Aztán meg bőgnek vagy üvöltenek, amíg az anyjuk meg nem vigasztalja őket. Semmi közöm nincs hozzájuk. A puhány, nyálas világukhoz. Soha nem is volt.Tovább…

Mindenki megy valahová. Az emberek, hajnali fél öttől fél órával éjfél előttig – akár a hangyák – le-föl közlekednek a mozgólépcsőkön. Sokadszor teszem meg az utat a Keletitől a Déli pályaudvarig, közben figyelem az utasokat. Csak mellékesen jegyzem meg, nyilván az egykori geodéta szól ki belőlem, hogy miközben a KeletibőlTovább…

magamra fordítom a kulcsot utcasár ne löttyenjen a cipőmre ne lássam a bolond-világ fülében a frászkarikát nincs iránytűm, mi irányt mutat meztelen is világít műszerem mi a gőzt a sértett jót és a füstöt a csábító rosszat szétválasztva jelzi mit ér a tűz, ha nem éget a szurokfekete dolgok halmazaTovább…

Beney Zsuzsa emlékének Nem a végső perc, a rádöbbenés ideje, hogy itt van már közel, a lélek megtorpan, kinek kezét fogja ég és föld határán? Nevetséges lenne már a kérdés is, a nyomorúságba belenövés kedvesebb-e, a visszavonhatatlan mögött, önmagától záródó súlyos bronzkapunál, hol domborműves jelenetek kápráztatnak, Vergilius énekével. S azTovább…

Tagadás Napok óta keresek egy metaforát, egy akkorát, ami teljesen elfedne, ha föléd tartanám. Ha rábukkannék, újra meg újra alá futhatnál, valahányszor nem tűr meg a valóság. De nem sikerül sosem, hol lábujjal lógsz ki, hol karral, hol meg válltól fölfelé egészen, így aztán kilógok én is folyton, ki aTovább…

Reggel, amit nem emberi kéz ír. Háztetők felett áttűnő rajzai a nyárnak. Az ébredés tenyerén zajtalan utcák. Valaki lejárta a dülők meredek járdáit, amíg a holnap falakat épített a rendnek. A percek ragyogó vércseppei idővé válnak, ahogy a szedett eprek a porcelántálban. Az idő, amit az ember mér, de nemTovább…

– Bele kell halnod az írásba – tanácsolta példaképem, a nagy író. Értetlenül néztem rá, ezért fesztelen nyomatékkal a hangjában megismételte: – Bele kell döglened, érted? – majd sarkon fordult, és magamra hagyott a zsúfolt nézőtéren. Attól kezdve szempillantásnyira sem tudtam letenni a tollat, úgy sercegett a papíron, akár egyTovább…