Nászta Katalin: Két verze

a,

Azon a télen mindenük elázott. A kertben a levelek, a macskák, a székekre rakott ruhaneműk. Elázott a hit, az értelem szemei lecsukódtak a rátelepedett párától. Kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokukon. Azon a télen szívta fel házfaluk a csüggedés mocsarát. Külsőre úgy tűnt, még minden rendben. De már érett a nagy romlás* – a beszakadás – a falak már hiába álltak. S hiába a hangoztatott megoldásreceptek, az oltások, a pecsétek – készülődött az új, fegyelmezett, zárt világ, a három és fél éves nagy nyomorúság.
– Jaj, jaj, jaj – kiáltott háromszor az angyal.
Este volt azon a télen.
Valaki suttogott: – Csak maradjunk, maradjatok, maradjanak ébren.

b,

Ha rögeszme – legyen, ha mondod.
Nem szállok vitába ezért.
Én tudom, amit tudhatok.

Ha kiméra – legyen az enyém.
Te futhatsz más álmok után.
Nekem ez adatott s a remény.

Ha kicsúfolsz, ha megvetsz miatta,
Nem bánom, bár bántam sokáig.
Nem adhatsz jobbat nála – senkinél.

Ha lázálom, ha rögeszme – legyen.
Nekem szövi be életem. Te
csak fond sorsfonalad kedvedre.

Mi boldogan szusszansz fel barátom.
Leheleted árul el, nem voltál
sohasem az, csak úgy látszott,

mintha törődnél, mintha bíznál
bennem, mint egyenrangú félben.
De felfeslett a vászon – alóla kibújtál

mezítelen. Talányos soraid/szavaid
kitakartak. Arcod alól kitetszett
emberi mivoltod önző/kaján lénye,

ki, ha nem lehet övé senkise
maga köré gyűjt, mint a lámpa fénye
egész raj vaksi, fáradt őszi legyet.

Sóhaj hagyja el lelkemet veled.

* Ahogyan Sütő András fogalmaz: Advent a Hargitán c. drámájában.

 

©Vizúr János fotóművész alkotása