Lackfi János: Milyen titok

Milyen titok voltál, milyen titok vagy
még mindig, mint óceáni búvár, egyre
mélyebbre és mélyebbre úszom benned,
forró és hűvös rétegek, azúr és türkiz
sávok váltják egymást, és tudom,
hogy ez a huszonegynéhány év még csak
a kezdete valaminek, ami túl van
bőrünk feszességén, szemünk élességén,
elménk forgásán, karunk-lábunk erején…
Kislányt látok, aki lélekszakadva trappolja
át a kezdet éveit, iskolából haza, otthonról
iskolába-különórára, mindig torkában dobog
a szíve, szólnék neki, megállítanám szívesen,
hogy megnyugodjon, hogy lecsillapodjon
kicsit a nagy idegenség közepében,
de pont olyan kétes szándékú, ismeretlen
bácsi lennék neki, amilyenek miatt
így retteg a világtól. Látom rezzenni
pillantását, pillantásodat, ahogy rám emeled,
csatázik benne félelem és illem,
nem mernél nem válaszolni,
de igyekeznél a lehető legrövidebbre
fogni, ügetnél is tovább,
hátra se nézve. Látlak, ahogy testvéreiddel
bejárjátok az utcát, és kutyák nevét,
fajtáját kérdezgetitek a gazdáktól,
és jegyzitek fel a füzetbe, melyben
remény szerint egyszer a világ összes
kutyája szerepelni fog, ha már valóságosan
egy sem lehet a tied. Látlak később,
amint a balatoni nagycsaládi nyaraló
környékén minden nyarat a szomszédék
skót juhászával csavarogsz végig boldogan,
az egész kutya egyetlen odaadó
simogatás a szöszös szőreivel,
ebbe menekülsz a rokon gyerekek
szurkálódásai elől.
És volt aztán
hús-vér húsvéti nyuszi is, lehetett
dédelgetni, barátságot kötni vele,
míg aztán egyikük egy kisoroszi
kutya szájában kötött ki,
s te megismerted a világ gonoszságát.
Látom a füzetet, melybe lerajzoltad
tudományos megfigyeléseidet
az akvárium halairól, felfedezést is tettél,
mint vérbeli biológus, beidomítottad
a halakat, beleélted magadat abba,
ami, tudtad, nem igaz, és rettegtél
a lebukástól, és fájt, hogy nem méltányolta
fáradságodat a tanár. Látlak zokogni
a papucsállatka-tenyészet felett,
melyet mikroszkóppal
vettél szemügyre napról napra,
ujjongtál a láthatatlan nyáj
gyarapodásán, mint jó pásztor,
aki legfeljebb mikroszkopikus bottal
terelgethetné a rábízottakat,
melyeket utóbb nővéred érzéketlenül
kirakott a folyosói fagyba,
tömeggyilkosság, neki az csupán egy
tálka büdös víz volt közös szobátokban,
a többi nem érdekelte.
Látlak, ahogy a Japánból kapott
balett-táncos lánykát ezredszerre is
elindítod azon a miniatűr felületen,
hadd forogjon a cincogó zenére,
látlak, ahogy a kirakatba kitett
játékok után sóvárogsz, miféle
csoda, ha megfordítják az üvegburába
zárt tájat vagy városkát, és megindul
a mindahányszor elbűvölő havazás.
Látlak olyannak, amilyennek
nem ismertelek, bennem trappol,
ámul, sóvárog az a kislány, aki legfeljebb
öt gyermekünk egy-egy mozdulatán,
pillantásán, szaván keresztül pillant át
ide, a közös létezésünkbe, hogy szemügyre
vegyen furcsálkodva engem, aki felé
futottam akkoriban, de aki neki mégiscsak
idegen.

 

Lackfi János szerzői oldala: https://www.facebook.com/lackfi

 

©Papp Veronika festőművész alkotása

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük