Lackfi János: Én már nem

Én már nem merek odamenni Istenhez,
túl mély az árok köztünk,
évtizedek markolója harapta ki,
mit kell olyankor mondani, hogy kell köszönni,
hogyan énekelni, valamikor nagyanyám
elvitt templomba, bütykös ujjakkal fogta kezem,
ő bejáratos volt a vén Kaporszakállúhoz,
na de hova lett ő is?, hova lett az én utam?,
és akkor feltűnik a tömegben, mondanám,
Rabbi, Mester, Főnök, Tisztelendő, Atyuszka
vagy mit is, látom, hogy a szakadékot,
mely tőle elválaszt, egy kisegér átugorja,
hoppá, akkor odatörtetek hozzá titokban,
megérintem hátulról a köntöse szegélyét.
Az életem káosz, az emberekkel
nem lehet szót érteni, feljelentenek,
suttognak rólam a hátam mögött,
a gyerekeim ferde szemmel néznek rám,
szerintük nem küzdöttem eleget az örökségükért,
én tehetek a nyomorúságukról,
pedig ha elvesztegettem is az örökséget,
hát csak a sajátomat, a nyomorukról meg
miért is én tehetnék éppen, fel se hívnak,
azt se tudom, mi van velük, a kutyámat
szeretem helyettük, legalább hagyja,
Istennel már nem is próbálkozom,
hogy lenne nála esélyem, ha már
az emberek se tartanak számon,
azért feldobog a szívem, amikor meglátom,
megy a piacon, tömeg veszi körül,
gondolom, mögé osonok észrevétlen,
nem kell erről senkinek semmit tudnia,
hátha minden megváltozik egyszerűen attól,
ha megérintem hátulról a köntöse szegélyét.
Felnevetnek a hátam mögött,
ott a szemetes öreglány, szégyen így élni,
döbbenten nézek szét, ezek kiről beszélnek,
tényleg hegyekben áll minden a kertben,
hogy kerülhetett ide, fogalmam sincsen,
persze a szemétszállítás luxus, miből futná,
de csak letettem itt-ott egy pár zacsiban
a felesleges sok mindent, nem volt időm
foglalkozni vele, az a két erőszakos alak
beköltözött a ház másik felébe,
azt mondták ne pofázzak, foglalók, mint én,
mikor megjön a nyugdíj, igyekszem kisurranni,
utcán elkapni már a postást, máskülönben
megvernek, elveszik, ott láttam meg
az Istent is, eddig csak azt találtam,
amivel rólam gondoskodott, pár cipő,
kiló kenyér, adományok, de most ott ment
a többiek között, és bár féltem,
szagom elárul, el ne kergessenek,
odalopóztam, megérintve a köntöse szegélyét,
mosolyogva fordult meg, kérdezte, ki volt az,
és láttam az arcán, hogy tudja pontosan.
*Lackfi János alkotói oldala: https://www.facebook.com/lackfi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük