Kovács Gábor: Találkozásom Bertók Lászlóval

Tegnap jártam Bertók Lászlónál, hogy elvigyem neki két legutóbbi könyvemet. Annak ellenére, hogy ez volt az első személyes találkozónk, igen barátságosan fogadott. Pálinka, kávé, kötetlen beszélgetés… Azt hiszem, önkéntelen őszinteségemből is érzékelhette nyíltságomat és feléje irányuló bizalmamat. Másfél órán át beszélgettünk. Nem tudom, hogy ez kevés-e, vagy sok. Mindenesetre több idő, mint egy udvariassági látogatás ideje. Új verseskötetét (Firkák a szalmaszálra) is megkaptam dedikálva, erről a kötetről egyébként a későbbiekben még szót ejtek.

Nem tagadom, hogy miközben ezt a visszaemlékezést írom, tudatosan távol tartom magamat minden olyasmitől, ami inkább képmutatás, mint valóság. Eszembe jutnak gyakori olvasmányom, a Korán intő  szavai a képmutatókról: „Az ilyen emberek azok, akik – saját szájukkal – kimondják azt, ami a szívükben nincs meg.” – Nos, ez elég világos megfogalmazás. Nekem pedig, ezen az álmos délutánon, világos intelem.

Azzal kezdem, hogy ennek a találkozónak tizenöt évvel ezelőtt kellett volna megtörténnie, az első verseskötetem megjelenése után, csakhogy ez akkor elmaradt. Hogy miért? Talán az én elszántságom hiánya miatt. Akkoriban e területen (a megfelelő baráti kapcsolatok keresése, kiépítése terén) szinte öntudatlan voltam. Ma már, sok-sok évvel később, hogy úgy mondjam, kissé jobban ki merem nyitni a szememet.

Tessék, ülj le ide, a vallató székbe – mondta Bertók. S leült velem szemben ő is a vakító ellenfénybe. Hirtelen zavarni kezdett, hogy alig látok valamit az arcából. Aztán beletörődtem, hogy ennek bizonyára így kell lennie, mégsem javasolhattam a teljes helycserét.

Szerencsére nem mondta azt, hogy: „mondj valamit magadról”, ehelyett fölajánlotta a jó kis vései pálinkát, amit mindjárt meg is kóstoltunk, én először, ő pedig már ki tudja hányadszor. Apróságokkal kezdődött a beszélgetés; ki mit csinál éppen, mivel foglalkozik. – Mondtam, hogy harmincöt éve tanítok, és ettől a számtól én is egy kicsit megrettentem. Hogy lehet az, hogy elröppent harmincöt év, és szinte észre sem vettem, hogy ennek mekkora súlya van, legalábbis ott, ahol az aktuális életkorokat számon tartják. Mindegy is, ez van és kész.

Közben próbáltam figyelni – zord, távolkeleti maszkká lényegült – árnyékba borult arcára, ami mögött valódi énjét sejtettem. Ő pedig arról faggatott, miért nem találkoztunk eddig, s miért nem járok irodalmi rendezvényekre.  – Magamnak való típus vagyok – mondtam némi habozás után, s láttam hogy tetszenek neki az őszinte szavak. Majd sorra vettünk egy csomó hétköznapi témát: unokák, gyerekkor, alkotói kedv, kedvenc könyvek, étel-ital, egyéb felbukkanó emlékdarabkák, majd végül a szokásos egészségügyi problémák. Az időt feledve, furcsa módon, úgy beszélgettünk, mint két, régi jó barát. A költészetről mindig csak érintőlegesen esett szó. Ugyanakkor Bertók finoman érzékeltette, hogy értékeli és becsüli verseimet.  Egyszer-kétszer feltűnt idősen is kedves arcú, intelligens tekintetű felesége. Hol egy kávéval került elő, hol pedig a legközelebbi Praktiker bolt hollétéről érdeklődött a tudatosan hátrahúzódók szerénységével.

Egy idő után titkos belső jelzést kaptam, hogy elkészült a megfelelő pillanat a távozásomhoz. –  Lekísért a bejárati ajtóhoz, hogy a kulcsával kinyissa nekem. Ekkor láttam teljes verőfényben az arcát. Ez már nem az erősen árnyékos “drámai töltésű álarc” volt. Szemében benne volt a teljes ifjúsága, de ugyanakkor az élet összes gyötrelme is. Egy érett arcot láttam, aki képes arra, hogy bármikor belépjen a halálba. Jól ismerem az ilyen arcokat, túl vannak már a kis életen és a kis halálon, tekintetük tiszta, mint a folyami kavics, s ha éppen verselni támad kedvük, hát „firkákat írnak a szalmaszálra” (!), mert éppen a “firkákban” van benne a fénylő tudás, tudás arról, hogy a dolgok nem jönnek és nem mennek, ezért nem szerezhetjük meg őket, de nem is veszíthetjük el. Tudás arról, hogy a kis élet és a kis halál a teljesség egyenrangú alkotóelemei.

Végül aztán ő udvariasan elköszönt, én pedig csak annyit tudtam kinyögni: nagyon köszönöm.

Az élet már csak ilyen, vagy ahogy a régi mondás tartja: „veszteség nélkül nincs nyereség”.

*

Utóirat :

Néha azon gondolkodom, lehet e akarni, hogy valaki költő legyen. Bertók például mindig is költő akart lenni, ő maga mondja, hogy tizenhét éves kora óta, amikor is első versei nyomtatásban megjelentek, tisztán élt benne ez az elhatározás, de ezt követően is töretlen maradt számára a “költő” víziója. Talán meglepő és meghökkentő, de azzá vált, ha nem is hajszálpontosan, amit – mindenkitől különváltan – előre látott. Ez igen ritka dolog. S nem csak azért sikerülhetett, mert „meg voltak a megfelelő személyes kapcsolatai”…  Az alkotói lét nehézségeiről és magányosságáról szólva egy interjúkötetben  például így nyilatkozik.

Kérdező: Pilinszkyt ismerted személyesen?

Bertók: Nem, őt sem. Csak megismételhetem, hogy vele sem, s más élő nagyokkal sem voltam személyes kapcsolatban. Voltak néhányan, akikkel egyszer-kétszer valamilyen alkalommal együtt voltunk, Weöres, Vas István, Nagy László, Nemes Nagy, mások, de egyikükhöz sem mentem el s a verseimet sem vittem el, a társaságukat sem kerestem. Gátlásosság? Önbizalomhiány? Az ifjúkori fenéken-rúgás  miatt elhúzódó indulás görcsei? A természetemből fakadó szemérmesség? Az effélékben való járatlanság? A vidéken élés? A nem-tudom-hogyan-kell-viselkedni-velük-közöttük paraszti mulyasága? Daca? Érdekes, hogy nem is vágytam a személyes kapcsolatra. A műveiket olvastam. Magamban, egyedül építkeztem.

Rokonnak, sőt rokonszenvesnek érzem ezt a magatartást. Az idők során persze ez is megváltozott, átalakult Bertók életében, vagy egyszerűen csak új nyomvonalakon haladt tovább, nem utolsó sorban talán a Csorba Győzővel kötött barátság miatt. A lényeg az, hogy egyszer csak előpattant a Búzavirág, azaz a költő lelke teljes fegyverzetben, így a továbbiakban Bertók már nemcsak egy „magányos építkező”, hanem a szó eredeti értelmében poéta  (görög = “alkotó”), aki kommunikálni kezd a nagyvilággal.

Találkozásunkkor megmutattam neki egy haikumat, melyet az ő Háromkák című haiku kötetének hatására írtam. Sötét, árnyékokból szőtt álarca mögött, ezt olvasva, mintha mosolygott volna.

Idegen költő
haikuit olvasom.
Nem, mégis rokon.

*

Csak még egy utóirat, a pontosság miatt (Bereményi):

Nemrég egy közeli, kedves barátomnak olyan jellegű levelet írtam, amit akár – változtatás nélkül – Bertók Lászlónak is címezhettem volna. Hogy miért merem ezt állítani, az majd – ha szabad így mondanom – a levélből  egyértelműen ki fog derülni.

Kedves X!

Lehet, hogy nem “tematikusan” válaszolok a leveledre, de amit írni fogok, valamiképpen a Te írásodból fakad.

Egyszer megkérdezték Stendhalt – mikor már volt némi írói hírneve –, hogy mi a foglalkozása? Mire ő kissé ravaszkásan ezt felelte: az emberi szív megfigyelője vagyok.  – Remek       válasznak tartom. A “földi” foglalkozások sohasem fejezik ki az ember teljes lényegét. Sőt, rendszerint lefokozzák az embert, s egy-egy szakma képviselőjének – rosszabb esetben – díszpéldányának állítják be őt.

Talán furcsának találod, de amikor valamiről írni akarok, úgy érzem magamat, mint aki közvetlenül egy csupasz fal előtt áll, és nem lát a falon kívül semmi egyebet. Viszont ahogy elengedem a törekvésemet (egyéni akarásomat), szinte varázsütésre, fokozatosan mindent látni kezdek.

Mit szeretnék ezzel mondani? – Azt, hogy szerintem az embert nem is annyira az akarata, hanem különböző látomásai vezetik. Vannak jó és vannak rossz látomások. A jó látomás őszintévé, jószívűvé és türelmessé tesz. A rossz látomás hazuggá, önzővé és türelmetlenné.

Még szerencse, hogy sok ál-valóság közt a képzeletünkre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Bízom benne, sőt látni vélem, hogy a mi barátságunk is az igazi valóság – tehát valamiképpen a matematikai valóság – helyreállítása.

Eddig a levél…

*

És igen, a számok mindig jelentéssel bírnak, vagy ahogy egy Bertók által írt haiku (háromka) mondja:

Haiku-lepke?
Öt-öt igen a szárnya,
hét nem a teste.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük