Izsó Zita: Ivadékaikat a bölcsőszájú halak

Az egészből leginkább a hóra emlékszem.
Könyököltünk a párkányon,
és a végtelen fehérséget néztük,
amikor ránk törték az ajtót a katonák.
Arra még volt időm,
hogy berángassam a húgomat a kamrába.
Mialatt ott rejtőztünk,
minden lélegzetvétel úgy fájt,
mintha puskák szuronyaival döfködnének,
és attól féltem, a szurkálások helyén
be lehet majd nyúlni a bordáim közé.
Aztán mindennek vége lett.
Megtalálnak minket, a húgom sikítani kezd,
én összeszorítom a szemem,
hogy ne lássam, mit tesznek vele.
Azt mondják, a legnagyobb szükségben
halljuk meg az Isten szavát.
De talán azért nem tudsz beszélni,
mert nem a tenyereden,
hanem a szádban hordasz minket, uram,
mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.
Kirángatnak a kertbe, szétfeszítik a lábamat.
Hóval tömik be a szám, mert zavarja őket
az a furcsa, elnyújtott, magas sikítás,
amiről én sem tudtam mindjárt, hogy belőlem jön,
azt hittem, megint beragadt egy oltalmat kereső rágcsáló
a szigetelés és a tető közé,
és annyiszor fut neki a faburkolatnak,
míg véresre nem veri a fejét, és ott nem marad.
De amikor betömték a számat hóval, rájöttem,
hogy belőlem jött az a hang.
A hó szépen lassan olvad a számban,
a leve lassan csurog le a torkomon.
Pont olyan íze van,
mint amikor a húgommal a hóesésben
kinyújtottuk a nyelvünket,
pedig mióta elkezdődött a háború,
semminek sincs ugyanolyan íze,
sem anyám levesének,
sem a dédi sült almájának,
sem a nagyanyám piskótájának,
de a hó íze semmit sem változott.
Anyám azt mondta, az Isten nem a szájában,
hanem a tenyerén hord minket.
Fekszem a hideg földön,
és a te tenyered melegére gondolok, uram.
Miután végeznek, felállnak,
de nem szólnak semmit, mindegyik néma marad.
A hegyek úgy fúródnak az égbe,
mint ordítást elfojtó ember ajkaiba a fogak.

*Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/

©Lantos Ferenc festménye

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük