Ijjas Tamás: A rézkilincs

A RÉZKILINCS, mint felnagyított pisztolyravasz.
Glancolás közben arcom félholdja egyre
élesebb, lehet, hogy két fegyvert fényesítek
egyszerre. A Napba öltözött fém szinte
jéghideg, a hajszálerek, mintha a
messzeséget beintegető tűz nyelvei
lennének. Teljesen kipirulok.
A takarítás a gyilkosok legszebb gesztusa,
ahogy a halál negatívjából elő lehet hívni
a semmit. A semmi meg nem más, csak
szolid gyászkeret, ablak, melyen átnézve
csak a nyom nélküli hómező látható.
Te ismered ezt a színt, ezt a jelenést.
Tavaly hozzád háromszor kopogtatott be
az ősz, először csak a fotoszintézist
rabolta el, a remény zászlócskái szépen
lassan elestek, mikor nem tudtad
kifizetni a váltságdíjat a klorofilért.
Másodjára egy kutyát csempészett a
lakásodba az ősz, tele volt dühös csaholással,
de a hangszálait elvágta egy kegyes
orvos még a sintértelepen, nálad meg
három hét alatt belefulladt a tátogásba.
Harmadszor eljött felboncolni a dögöt,
és ahogy a hasat bontotta a végbélnyílástól
a szív felé, valami megcsillant a májon,
mintha valaki csak pislogott volna
a hátatok mögött, azóta hiszel a gondviselésben.

Soha nem hittél abban, hogy nyerhetsz félkarú
rablón, hogy elég a fél füledet adni, mintha
a szerelem csak suttogás lenne. Most ott
pislogott ez a suttogás egy halott szerv
tükrében, egy egész fürtnyi suttogás,
mintha valami gyümölcs simogatta volna
a boncolás mozzanatait. Ahogy egy eposz
in medias res, úgy rajzolódott ki
a gondviselés. Tucatnyi párral akartál
eddig a szívhangra tapadni, és most
elég lett a meglévő fülek fele. Tudtál
már mit kezdeni az ősszel, páros lábbal
rúgtad ki. Láttad az igazi arcát. Gonosz
kis öreg, ahogy a szakálláról morzsolgatja
a rászáradt ételmaradékot.

A lakás öt kilincséből akár hangszer is
készülhetne. A jazz úgy születik, ahogy
Te szereted, a tüdő űrtartalma, mint a mag
héját áttörő csíra, átpréseli magát a fúvókán,
végigfut a még puha szár a rézlabirintusban,
hogy odakint megerősödve már kétszárnyú
lombkorona ostromolja az eget. A tüdőmadár,
amit Miles Davis a saját húsával táplált, a
szárnyas idő, melynek motorjában Chet Baker
vére volt az üzemanyag, a szélgép, ami most
valahol Amszterdam sikátoraiban porosodik.

A szidolozást lassan befejezem, veszek
egy nagy levegőt, szeretnék gyöngyhalász
lenni, még hét percig nem kapni újabb
lélegzet után. Mintha valakit elengedtem
volna végleg, és még súrolnák a fülemet
a távozás szárnyai, hogy ezután egy
kagyló közepén a saját vérem tengerzúgása
vigyen magamhoz egyre közelebb.
A kilincs ravasz, megtartja magának
a dallamfutamokat, nem kürtöli a világba
a gondviselést, csak egyet kattan, ha
ránehezedik a kéz, utána kezdődik el
a fülbemászó, fejből kiverhetetlen börtön,
vagy az egy sóhajjal kiszabaduló széndioxid
üvegpalotája, amit visszabont, újratervez a koronaszint,
mert visszaszökött a fotoszintézis. A kilincs improvizációja
tehát börtön és üvegpalota, talán mindkettő istenbizonyíték.

 

*Ijjas Tamás szerzői oldala: https://www.facebook.com/ijjas.tamas.oldala

©Papp Veronika festőművész alkotása

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük