Grafikus és költő: Fábián István

cantata

 

Fábián István (Budapest, 1953) , rövid életrajza:

Budapest. Grafikai munkákkal, kiadványtervezéssel és versírással foglalkozom.

Sok év után írok és rajzolok ismét – a 80-as években rendszeresen jelentem meg különböző folyóiratokban (Alföld, Palócföld, Mozgó Világ, Magyar Napló, Somogy, Hitel stb.), azok az idők adnak számomra tartást, alapot ma is. Az 1989-ig természetessé lett tagadásokat – pedig akarom nagyon – nehezen tudom igenekké fordítani.

Megjelent versesköteteim: A képzelet bádogtornyai (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984), Némulat (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990), Ebgondolat (Kopf, 2003) Örökévad (Gondolat Kiadó, 2016) 2011.11.11-én önálló honlapot indítottam, mintegy rendszeres írásra és rajzolásra ösztökélve magam, abban bízom, már nem adom lejjebb – se föl.

Azóta az online folyóiratok mellett (Kortárs, Kurázsi, Holdkatlan, Tiszatáj, Art7, Napút) a pozsonyi Szőrös Kő, a tatai Új Forrás és a kecskeméti Forrás adtak teret munkáimnak.

*

A SZÁZ ÉVES JOSEF K. ÖRÖKÉLETE

Franz Kafka 1914-ben írta A per című művét

 

Mi munkába telt

minden körön kívül maradni!

Minden szép időm lábra kelt,

mi megrajzol: ócska hakni,

ahol játszanak kapaszkódó,

vérző körmeim,

ahol én mondom: kitelt,

mi enyém sosem volt.

Ahol

én

fogok mindent

visszaadni.

Illik még a rím:

hitelt […

…

…] azután abbahagyni.

 

erdei víz

 

MÁR. FELIRAT.

(sárfelirat) Nagy Gáspárnak

 

egyszer majd el kell temetNI

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven nevezNI!

iNG,

amit fel nem vettünk,

fehéren bolyoNG,

itt van helyettünk.

haragja

szelíden örök felettünk:

nem tettük, amit tehettünk,

kezünkre fagyott

minden meg se kezdett tettünk.

nincs egy szög se, mit helyretettünk.

egy váltás iNG sincs az a váltás,

üres történetté lett

minden áldás,

koNG, mint az idő a tudás,

a vers: torkomra tenyérrel ütött kiáltás,

ahogy minden szava

szelíd volt országért – s azért

mindig könyörtelen –,

egy szóközben elfér a végtelen,

én is csak

teszek-veszek,

pakolgatok, néha

elbillent fejjel hallgatok

keveset, sokat,

fehér falak közt húzó vers-

sorokat.

leNG mégis valami csönd,

hála-áldás

kezével szavakat,

vasszöget görbít, ha másfelé néznék,

odacsördít.

zászlóként suhog fölöttünk az az iNG,

szél susogásával hull, keriNG:

nincs más raNG,

csak a zendülő haraNG.

 

fábianpista

 

VASKOPPANTÓ (elpazarolt nemzedék)

 

Térdre hát nem zuhanni!

Sok, amit tudunk, éppen annyi:

szükséges esküszegés.

 

Engedj el minden régi verset.

Jó volt szavakban bujdokolni,

ma régi lett minden,

minden elkopott ócska holmi:

most trágár és szabad az isten.

Nincs határ, kéznyoma ott páráll minden kilincsen –

létünkre bárki behatolhat:

tegnap tegnap volt, ma arcunkra szakad a holnap.

Arcunkat mint ázott plakátot, letépi.

Minden percünket újralépi, és

elvéti az összes elölelt szerelmet.

 

Azúr egektől elkötődtünk,

ahogy a lélegzet elkötődik a betört torokról,

elköszöntünk minden ember-koroktól:

bárhová böffen a vérem: személytelen, mi rám talál,

Túl vagyunk minden tavaszon, mély telen,

s bár hazug vers-sorainkból is kilökődtünk

(az volt-e vagy a mostani a kedvesebb halál?),

az igazmondás kényszere hajt most is,

ahogy akkor, a tépésváltás előtt.

De most sem ömlik lassabban a vérünk

és most is ebéd előtt van délelőtt.

 

Hát lapozz: alul-fölül az áthozat

csak magyarázat, rozsdás, ócska vért,

bár mindenen mélyezüst fátylat

– drága vért – terít a jólismert, kedves halál,

az élet egybeverődik, s bár a vadászidény

végetért, a gyilkolás megengedődik.

Bárhol is voltál, rádtalál a közelítő ég,

alatta gyűlik a gyűlölet, az ócska vak,

meggyűlik mint a seb –

mint a rontást böffentő szép szavak.

Kövér hátakon vonaglik kölyökszerelmünk,

gyöngyös Európa – valóság szökik a valóságtól –

rejtezik dalokba, szózatokba.

 

gyalog

 

SZERVÁCNAK, ODAÁT

 

azért a zöld romolhatatlan

            azért a kék felezhetetlen

                                    Szervác József (Szavak hazáig)

Holdat ringat az olajos tócsa a kocsma előtt,

hámló tükör! hirtelen ugrik a falra az árnyék,

az estét a kőre kibukja, zárul a kör.

Szalad a vér, csattan a homlok, szegfű-szirom

robban a sebben, jelvény se szebben,

szalad a vér: a kés se jobban halad a húsban.

Az elmúlást, indázó tetkót arcodra varrtad,

a hajnalt – híguló reményt, vizezett jövőt –

magadról sírva vakartad, ittál, mint mindenki, aki itt él:

csepel szétszaladt sínei szakadó erek a szemedben,

indul a reggel, máris egy mondat végére szakadó pont.

Szénszagú eső hull: arcodra szitáló jézus-lepel.

Körmönfont, ravasz imával indít műszakba az Isten,

pálinkával, ócska dohánnyal köszönt, hogy

megsemmisítsen, de szavadat, rángó agyadat

tündér támadásokra fölhergeli, reggeli látomásokkal

épülnek hajnal-fekete versek (József ma feketét…,

József ma feketét…), a szavakat húsodban viselni,

hogy a nappali sötétet elviselni kitartson újra

az esteli feltámadásig, amíg ismét szeszekkel

zuhan a felismerés: az Egyetlent újra meg újra váltja

a létező Másik, vagyunk a múltunk, mégis kevés.

Jó lett volna kedvesen meghalni, de addig élni,

lenni Isten szavában tettenért tévedés:

lebukik olykor ő is, ahogyan szárnyra kap olykor

a kő is. Biztos tudásban hibásan levés

lett volna tudásunk. Ennyi volt a kincs, nem is volt

semmi másunk. Mire mattoltuk volna, berúgtunk:

egy munkásőr vert meg minket a sakkban,

magunkra ütöttünk minden alakban,

záróra volt minden versre beváltott percünk.

A vallásunk: bokáig járni betonban, izzó salakban.

A fogunk nyomdai savakban homokká vásik,

minden éjszakában billegünk utolsó villamosig,

sosemvolt végállomásig. Talán a kint-sötét-bent-arany-meleg

majd hazavisz, visszavisz, hisz csak a teremtő gyermeke

vagyunk.

Mi is.

 

lóember

 

nike