Gerőcs Péter: Az olvasó

Ki is vagy te, kedves olvasó? Hát azt én meg nem mondom neked. Sejtéseim ugyan vannak, de biztos kézzel aligha tudnék portrét rajzolni rólad.
Azért az élet ad némi támpontot; ez persze időnként csalódással jár. Az olvasó sokszor nem más, mint az a hölgy, akinek az arca rendre feltűnik a felolvasóestjeinken. Ha lehetséges, az első sorban ül. Pillái remegnek. A második vagy a harmadik alkalommal oda is merészkedik hozzánk, és könnyekig érzékenyülve magyarázza el, hogy ő Kiskunhalasról távolsági busszal jön fel Pestre minden alkalommal, amikor mi színpadra lépünk. Ezután hirtelen váltással egyenesen az arcunkba vágja fennkölt dicsőítő himnuszát a művészetünkről, megfogja csuklónkat, és bizalmasan elmagyarázza, miről szólnak a szövegeink. Ha korábban voltak kétségeink egyes értelmezésekkel kapcsolatban, most már ne legyenek. Amikor az életének történeti elemei belevegyülnek a regényeink cselekményébe, már éledezhet bennünk a gyanú, hogy idegenbe menekült fiára vagy lányára emlékeztetjük. Hálátlannak lenni persze nem érdemes. Az olvasót meg kell becsülni.
Van egy lány is, aki gyakorta felbukkan a színpad árnyékában. Ő a kutyájával érkezik, és bár a közönség gyakran pisszegi le a Fruzsina nevű retrievert, a blöki mégis figyelmet követel magának. A lány arcára nem emlékszem, csak a kutyájára. A nevét sem tudtam megjegyezni, noha többször dedikáltatta valamelyik könyvemet. Arra emlékszem, hogy pörsenéses az arcbőre. Ha eszembe jut, mindig a kutyája neve tolakszik az emlékezetembe. Hogy, hogy nem, az elfeledett, vagy soha meg nem jegyzett ábrázat is némileg retrieverszerű. Ő maga egyébként csöndes, a közönség feddő pillantásaira érzéketlen. Szerintem pályaelhagyó bölcsész.
Aztán ott vannak a baráttá vedlett egykori szeretők. Ők a közönség fontos részét képezik. Munkáink őszinte kritikusai. Többnyire értik a szerzői célkitűzéseket, és fedésbe tudják hozni a regény sikerültségével. Gratulációik komolyak, de kemények is. Ha nem lennének azok, fennállna a veszély, hogy a múlt felemás örömeit a jelenben akarják életre hívni. De már nem akarják. Szépen megkövéredtek vagy megcsontosodtak, én magam is megereszkedtem és megőszültem. Távoli ismerősök vagyunk, akik már inkább csak a jövőre emlékeznek.
A rokonokat most kiveszem a listából. A véleményüket nem ismerjük, meg talán nem is meghatározó. Tőlük elég annyi is, hogy az ünnepi pillanatok csöndjét beragyogja csillogó ábrázatuk.
A barátok ritkán látogatnak el. A szaktársak írnak egy–egy méltató üzenetet a megjelenés utáni hetekben. „Szép munka, gratulálok.” Vagy: „ez még az előzőt is űbereli.” Az ilyetén dicséreteket érdemes nem paranoiával, de azért hideg tisztánlátással kezelnünk.
A közönségtalálkozók tehát segítenek. Találkozunk néhányakkal az olvasóink közül. Szerezhetünk benyomásokat. Ez nem kevés.
A könyveink azonban legalább egy nagyságrenddel nagyobb számban fogynak, mint ahányan miránk kíváncsiak a jeles alkalmakkor. Kik ők, a láthatatlan olvasók?
Nagyon nehéz a társadalmi rekonstrukció. Néha egy–egy történet vagy vallomás elér hozzánk. Ismerősünk meséli, hogy az egyetemen tanítja legutóbbi munkánkat, és bár a diákok lelkesek, ezt és ezt, vagy amazt meg emezt hiányolják a könyvből. Itt egy kicsit kapcsolódunk fiatal olvasóink elváráshorizontjához. Társkeresési kalandozásaink során belebotlunk olyanokba, akik korai köteteinknek olvasói voltak. Ádáz bestiák. Kígyószerű vonaglásuk a tönkretett szexualitásukat leplezi. Miután kiemelkednek az ágyból, és a fotelbe dobják vékony, izzadt testüket, kinyúlnak a dohányzóasztalon heverő puhafedeles első kötetünkért, hogy azzal legyezzék magukat.
Aztán ott van a szomszéd, aki elől hosszú évek szorgos munkájával titkoltuk el praxisunkat, de végül kinyomozta az igazságot, és váratlanul megjelenik a kötetbemutatónkon. Nagyon kínos. Teljes szerepzavar. Lehet, hogy együtt kell hazamennünk? Másnap már nem a kedves szomszédok vagyunk, hanem művészúr vagy művésznő? Jobb nem is belegondolni.
Vannak még a kritikusaink, főleg az állandó recenzensek. Ők azok, akiknek észrevételeik, okos olvasataik vannak azzal kapcsolatban, amiről egyszer régen mi is gondoltunk valamit. Nekik örök hálával tartozunk. Ők igazolják azt, hogy volt értelme leírni azt a pár mondatot.
Persze igazságtalan vagyok. Honnan tudhatnám, hogy mit gondol az a fiatal marosvásárhelyi lány, aki Instagram oldalán posztolja, hogy végre megkapta karácsonyra a legújabb könyvünket (másfél éve jelent meg), és alig várja, hogy elolvashassa. Szívderítő. Csókolom a kezét! Várja, hogy olvashassa. Hát ez nagyszerű!
Persze azt, hogy mit fog olvasni, nem tudhatjuk. Ha szerencsénk van, lesz valamennyi köze ahhoz, amit írtunk.
De mi az, amit írtunk? Vajon bele vagy-e komponálva, drága olvasó?
Speciális altípus a közeli hozzátartozó. Ha az élete múlna rajta, akkor sem engedné el azt a szilárd meggyőződést, hogy egyik–másik karaktert róla mintáztuk. Mindegy, hogy az a karakter tetszik neki vagy nem. Ha nem, annál jobb. Sértettsége annál jogosabb. Ha a karakter szívéhez közel áll, akkor szerényen nem említi a dolgot, de azért néhány év múlva belefűzi valamelyik gondolatába. Ha lehet, ilyenkor csöndben ámuldozzunk! Mit lehet neki mondani? Vegyük el a játékát? Nem úgy neveltek. A szerzőnek ilyenkor az a lehetősége, hogy egy újabb év elteltével ő is belefűzi valamelyik mellékmondatába, mintha csak megfeledkezett volna a barátja korábbi megállapításáról, hogy szerencsére a figuráit ebben a munkájában senkivel nem azonosították, minthogy senki nem is szolgált portréul.
Rendesen egyébként kétféle szövegről beszélhetünk: az önkényesről, és az olvasói elvárásokat kielégíteni igyekvőről. Utóbbi csak megkötésekkel sorolható a művészeti produktumok közé. A művészet ugyanis önkényes. Épp ez a lényege. Ezt ne úgy értsük, hogy a szerző fittyet hány minden törvényszerűségre, az olvasó pedig igyekezzen megbirkózni a szövegrengeteggel. Nem. Megbirkóznia olvasónak és szerzőnek együtt kell. A szöveg öntörvényének erednek utána. Már amennyiben arra kíváncsiak. Az olvasóra szabott szövegekről most nem beszélek. Maradjunk annyiban, hogy itt nem csupán a ponyva és a zsánerirodalom célkitűzései esnek egybe, de egynémely szépíró napi törekvései is.
Kedves olvasó! Ha azon kapod magad, hogy a hőn szeretett fiatal költő legújabb kötetéért már olvasás előtt rajongsz, gyorsan kapj le a polcról egy Somlyó Györgyöt, egy Orbán Ottót, vagy akár egy Adyt, és helyezkedj vissza az olvasás kezdőpozíciójába, melyben minden egyes sorért meg kellett küzdened. Aztán vésd eszedbe, hogy ez soha nem lehet másképp. Ha a szerző hízeleg neked, könyvét hajítsd a kukába.
Kedves szerzőtárs!
Ha állhatatos vagy, és keményfából faragod a szövegedet, számolj vele, hogy nem sokan fognak nekirugaszkodni. Ám ez derűre és önbizalomra adhat okot. Rajongóid ugyan nem lesznek, de az a maroknyi olvasó, akivel büszkélkedhetsz, jobban fog hasonlítani rád, gondolkodásukban több lesz a tiéddel rokon vonás, mint a közimádat kergette kolléga seregnyi olvasójának.
Ha pedig te, kedves olvasó, eljutottál idáig a szövegben, akkor valamennyit mégis tudok rólad. Az életkorod nagy valószínűséggel 21 és 55 év közé esik. Ezeket az intellektualizáló gyötrelmeket nyilván nem állnád ki, ha nem volnál magad is szellemileg hiú, és ne gondolnád azt, amit én is, hogy tudniillik a szellemi örömökért meg kell küzdeni. Éppen ezért erős a gyanúm, hogy van egyetemi végzettséged. Az is valószínű, hogy magyar az anyanyelved. A tanár, magyarul tanuló külföldinek, nem ilyesféle könyvet ad a kezébe. Nézzük csak meg ezt az előző mondatot! Úgy kell kicsomózni az egymásba gabalyított tagmondatokat. Az embernek összeakasztja az amúgy is állandóan borzolt idegszálait. Szörnyű.
7.500.000.000 emberből tehát körülbelül 7.499.999.000-et máris kizárhatunk. Ez mélységesen megnyugtató. Nem kell sem a széles közönséggel, sem az utókorral vesződnöm; sem pedig amannak énvelem.
Maradjunk meg, kedves olvasó, egymás szűk körű és baráti emlékezetében, melyben az öröm is, a harag is hamar oda és visszaér. Gondoljunk egymásra szeretettel, és ha lehet, olvass inkább valami mást, ami érdemesebb a drága idődre!

 

Gerőcs Péter írói oldala: https://www.facebook.com/gerocspeter