Fetykó Judit: A lány

Ezzel az új hármas, meg hatvankettes villamossal sehogy nem tudok megbékülni. Majdnem minden nap utaznom kell, muszáj valamelyiken, csak néhány megállónyit, megszokni mégsem tudom. Inog a lépcsője, amit eleinte észre sem vettem, de bezzeg mostanában, ahogy kopnak az izületeim, egyre bosszantóbb ez az inoga garádics. Az egyetlen jó benne, az ülés, ami merev műanyag, és nem érzem úgy, hogy a város összes koszos ruhájú, ürüléket csepegtető embere benne hagyta az ülés plüsshuzatában a „névjegyét”.
Egyik nap elmélázva az ismétlődő tájban, magamat átadva a rezgések lazító hatásának, egészen megfeledkeztem a másokról, a köröttem utazókról. Aztán egyszer csak felkaptam a tekintetemet, keresni kezdtem a látóterembe csak úgy, mellékesen bevillanó alakot. Valahol ott jobbra kell lennie, s amit pillogtam, megláttam egy fiatal nőt, aki nekem háttal ült le; ő az egyik ajtó, én a másik közelében. Nem ismerem, mondta a fejemben az a valami, valaki, aki az emlékeket, ismerősöket tárolja.
Nyikorgás, rezgés, megállók, ajtók csapódása. Már besüllyedt az iménti gondolat a többi közé, s az ablakon kibámulva néztem az elém futó látványt, mikor váratlanul, s hívatlanul – ó, dehogy hívatlanul! A gondolataim hívták elő, az idegeimben lévő szabad asszociációk keltették fel azt a valamikori találkozást:
…………….
Fel sem tűnt volna, ha más is ül a fülkében, vagy ha nincs annyira kifestve. Semmi kellemetlent nem mondott, nem tett, de bárhogy igyekeztem, hogy ne érezzem, mégis ellenemre volt, hogy megzavarta egyszemélyes nyugalmamat, azt a lehetőséget, hogy a végállomásról olyan fülkében indulhatok, ahol egyelőre csak magam fogom a helyet.
Egy ideig állt a folyosón a lehúzott ablak előtt, s családjának üzent mindenféléket, hol gyerekesen, hol a felnőtt lány szavaival. Mikor bejött, és leült velem szemben, az ablak másik oldalán lévő helyre, elcsodálkoztam rajta, hogy bír ki a füle ennyi csecsebecsét, vajon hány lukat furathatott bele, hogy a sok színes klipsznek helye legyen. Hajában masni, szeme erősen, élénken kifestve, száján a harsány rúzs és a kontúr hibátlan. Kezén számtalan gyűrű, karperec, mik minden mozdulatára halkan megcsörrentek. Ruhája összhangban volt az előzőekkel, ám mégis volt benne valami kislányos, naiv, tudatlan, mint aki nincs tisztában a rajta lévő tarka csüngők ízléstelenségével, vagy talán azt hiszi, ez úgy helyénvaló, ahogy viseli.
Kezemben a jegyzeteimmel egy pár percig elbámultam a semmibe, azaz a kinn futó tájra, aztán olvasni kezdtem. Egy kis önvizsgálattal megállapítottam, valamikor, sok éve én is szerettem a fülön függőket, persze ennyit egyszerre sosem, de míg nem voltak valódi ékszereim, szívesen hordtam a bizsut. Milyen furcsa, hogy most taszít a látványa.
A lány pakolta a táskáját, majd hatalmas iratfűzőt vett elő, telis-teli papírokkal. Akaratlanul néha rápillantottam. Sóhajtva lapozta a feljegyzéseit, közben gyakran megigazította a haját, simított a szemöldökén. Enyhén szólva mosolyogtatónak tartottam a nagy készülődést, s azt gondoltam talán valamelyik következő állomáson egy fiatalember fog felszállni a vonatra, hogy vele utazzon tovább. Ennyi szépítkezés, magára figyelés azt sejtette.
Az első négy település között zötyögött a vonat, aztán odaértünk arra az állomásra, ahol végre villanymozdonyt kötöttek a diesel helyére, s már meg is volt rá a biztos lehetőség, hogy eztán valóban gyorsvonat legyen a gyors.
Kinéztem az ablakon. A szokásos nyüzsgés, ismerős vasutasok, a büfé előtt állt a sor, ahova a szomjas lelkek leléptek meginni valamit, vagy valami szeszt.
Sokan felszálltak, egy szláv ajkú sokgyerekes család, talán lengyelek, helyet kerestek számtalan csomagjuknak és gyereküknek. A mi fülkénkbe is beszóltak, s lánnyal együtt egyszerre szólaltunk meg, ő lány szlovák nyelven, én a keményebb oroszon hogy, igen, van itt szabad hely.
Összenéztünk. Tiszta kék szeme volt, vagyis a tekintete volt tiszta, mert így utólag csak gondolom, hogy egyenletes színezésű kék íriszű volt az a szem. Biztosan kék volt, mert a nagybátyám jutott róla eszembe, akinek feltűnően erős-kék, vidám szemei voltak.
Hogy a bácsi emléke, vagy a lány tekintetének tisztasága volt-e az ok, nem tudom. Összemosolyogtunk.
– Én magyar vagyok – szólalt meg aztán. – szlovákiai magyar – tette hozzá, és kicsi félmosoly jelent meg a szája szögletében.
– A szüleim is onnan valók – mondtam, s talán valamivel barátságosabban nézhettem rá, mint előzőleg, mert látszott rajta, hogy még akar mondani valamit.
– A Pázmányon tanulok. Ahol a külföldieknek van egy nulladik év. Otthon is felvettek, de valahogy nem bírtam megszokni. Itt mégis mindenki magyar…
Miközben beszélt, újra megigazította a haját. Öltözetének és viselkedésnek sokatlansága hirtelen érthető lett. Rokonaim hasonló korú lányai is ilyenek, így öltöznek, állandóan a külsejüket igazítják. Persze az odaátiakra gondoltam.
A lengyelek mégsem telepedtek le a mi fülkénkben, talán találtak egy teljesen üreset. Hamarosan egy merev részeg férfi húzta ki az ajtót, és azonnal le is ült, alig forgó nyelvével sokszor elnézést kért a zavarásért, meg mert annyira részeg.
Miskolcig hármasban utaztunk, a lány olvasott, én szunyókáltam, a férfi néha halkan mondott valamit maga elé, vagy aludt. Ezen a nagy forgalmi csomóponton társult hozzánk egy fiatalember, akinek feltűnő megjelenésétől csak a csendes viselkedése volt feltűnőbb. Hosszú, hátközépig érő haját valamikor befonta, tán vagy négy-öt éve, s azóta ki sem bontotta. Farmerben, mellényben, színes ingben volt. Leült szemben a részeggel, mikor az előrecsuklott, visszasegítette az ülésre, ha nem a haja kelt bennem ellenérzéseket, akkor beillik valami segítő szervezet tagjának…
A lány letette a jegyzeteit, s mikor szembenéztünk egymással, beszélni kezdett.
– Annyira ideges voltam tavaly ilyenkor, hogy orvoshoz kellett menni. Majdnem idegosztály lett belőle… – elpirult, félresandított, de a fiú látszólag nem figyelt a beszédre. – Sokáig kellett gyógyszer szednem. Néha még most is előjön. Olyan furcsa megérzéseim vannak.
Elhallgatott, hátradőlt az ülésen, egy ideig behunyt szemmel, ölbe ejtett kézzel ült, már azt gondoltam, hogy elaludt, vagy csak így próbál kitérni a váratlan, önvallomás keltette zavar elől.
Magamban azt latolgattam, hogy mennyire beteg ez a gyermek, vagy csak annyira érzékeny idegrendszerű, hogy akár médiumi hajlamai vannak, vagy csupán fantáziál. Fiatal, érzelem-dús lányok néha túlzottan érzékenyek, aztán ha orvoshoz kerülnek gyakran nem olyanhoz, ahova kéne, hát megbíztatják őket mindenfélével, szóbelileg, és gyógyszeresen.
– Tetszik tudni, olyan érzéseim vannak néha, hogy tudom ki fog hozzánk eljönni, és az el is jön. Aztán olyan is, hogy most mindjárt csörögni fog a telefon. Olyan, hogy valami érte az aput, vagy anyut, mikor nincsenek otthon, és igaz is amit gondolok – felsóhajtott, kicsit fel is nevetett, én is épp abban a pillanatban sóhajtottam fel.
Szerettem volna, ha nem veszi észre a sóhajt, nem akartam félbeszakítani. Olyan volt ez, mint mikor valakinek nagyon nyomja a lelkét valami, és egy alkalmas ismeretlennek kiönti az egészet, mert azzal úgysem találkozik többé, annak nem kell magyarázkodni, csak úgy elmondja a történetét, ahogy ő érzi, nem úgy, ahogy a többiek, s kicsit megszabadul a belső feszültségtől, mert meghallgatták.
………
… az a lány, a másik ajtónál, akit még jól szemrevételezni sem tudtam, meg tán nem is akartam, itt, most, ezen a villamoson… nem az a több évvel ezelőtti találkozás.
Valami mégis volt a mozdulatában? A ruhák, a csecsebecsék színeiben? Valami… Egészen apró, egyetlen elem… vagy az egész… s itt, ezen a nem-szeretem járaton feltolult annak a valamikor lánynak, annak a feledésbe ment találkozásnak egy része…

*Fetykó Judit: Az úton , MEK – 2013

1 hozzászólás

Comments are closed.