Dragomán György: Máglya – részlet

A könyvtárosnő belém karol, úgy húz magával, kérdezi, hogy mit szeretnék, mondom, hogy fürdőruhát, azért vagyok itt. A könyvtárosnő azt mondja, van ismerőse a ruhaosztályon, olyan fürdőruhát szerez nekem, hogy szebb leszek benne, mint a nap.
A ruhaosztályon rajtunk kívül nincsen másik vevő. A könyvtárosnő az egyik elárusítónővel beszélget, cigarettával kínálja, a férjéről kérdezi, nem figyelek oda, a próbababákat nézem, mindegyiknek ugyanolyan fekete haja és pirosra festett szája van, mindegyiken ugyanaz a kartonruha, az egyiken zöld, a másikon sárga, a harmadikon barna. Ugyanúgy is állnak, fél lábbal előrelépnek, mintha menetelnének. Az egyiknek hiányzik a karja, fekete csavarmenet áll ki a vállából, a ruhák színén kívül ez az egyetlen különbség.
A könyvtárosnő megérinti a vállam, azt mondja, ne álldogáljak itt, menjek inkább be a próbafülkébe, mindjárt jön utánam. Mutatja is, hogy merre van, a ruhaosztály másik oldalán, a polcokon és a fogasokon túl.
Elindulok, a könyvtárosnő utánam szól, hogy vetkőzzek le, mindjárt jön ő is és hozza a fürdőruhákat.
Megállok a súlyos, vörös függöny előtt, ahogy megfogom, hogy félrehúzzam, finom por száll az ujjaim közül.
A próbafülke nagyon nagy, akkora, mint egy kisebb szoba, a falakat ugyanolyan porszagú piros anyag borítja, mint amilyen a függöny, a szemközti fal egyetlen nagy tükör, de hosszában kettéhasadt, mintha egy széket vágtak volna bele. Az egyik fele egyben van, a másikat tenyérnyi darabokra szabdalják a repedések.
Az éles fehér fénytől egészen sápadt a bőröm.
Kiveszem a csatokat a hajamból, letekerem a copfom, kibontom és kifésülöm, kétoldalt az arcom mellé hullik, már nem látszik annyira fehérnek. Nézem magam, balra lépek, aztán jobbra, aztán megint balra.
Megcsörrennek a rúdon a fémkarikák, a könyvtárosnő egy nagy kartondobozzal löki félre a függönyt, a doboz olyan nagy, hogy két kézzel kell tartania maga előtt.
Az egyik fal mellett álló székre teszi a dobozt, rám néz, azt mondja, hogy itt az egész készlet, még ki se volt téve, mi válogathatunk belőle legelőször. Elkezdi kidobálni a dobozból a celofánba csomagolt fürdőruhákat. Mindenféle színű van, látom, hogy a könyvtárosnő színek szerint osztja szét őket, kupacokat rak a padló linóleumára. Felnéz, azt kérdezi, jaj, szívem, hát te még nem vetkőztél le?
Állok, érzem, hogy átforrósodik a bőröm, nem mondok semmit, csak a vállam vonom meg.
A könyvtárosnő feláll, odalép mögém, a vállamra teszi a kezét, a másikkal a hajamat simogatja. Azt mondja, látja, hogy szégyellem magam, félek a tükörtől, butaság, a kislányok bújnak az anyjuk szoknyája mögé. Én pedig már nagylány vagyok, igazi nő, és hát anyám sincsen.
Ennek fájnia kéne, de nem fáj, a fürdőszoba jut eszembe, az, ahogy a fejem fölé emeltem a karom. Elkezdem kigombolni a blúzom gombjait.
Pucér vagyok, a tükröt nézem, ahogy a repedt fele mozaikosra töri a testem. Olyan, mintha összekeveredtek volna a darabjai. Térd, köldök, comb, has, boka, mellbimbó, váll, derék, hónalj, punci. Én vagyok és nem én vagyok. Belefúrom a kezem a hajamba, a tincseim sziszegnek és sisteregnek, ahogy áthúzom rajtuk az ujjaimat.
A könyvtárosnő mellém és mögém lép, egy piros egybefürdőruhát tart elém, nem jó, mondja, a földre dobja, aranysárga melltartót tesz a mellem elé, nem jó, fekete bugyit tart a hasam elé, nem jó, zöld-fehér mintás melltartót vesz elő, nem jó, fekete-fehér párducmintás egyberuhát tart elém, nem jó, türkizkék melltartót csatol rám, nem jó, semmi nem elég jó, mehet minden a földre, aranyflitteres bugyi, pfuj, kék-fehér karikamintás melltartó, ugyan már, világoszöld egybedressz, nem az igazi, kanárisárga bugyi, megint csak pfuj, hullanak a ruhák, nem jó, nem jó, egyik sem jó, nem baj, van még bőven a dobozban, nem állunk meg, mindegyiket felpróbáljuk. Hasad a celofán, zörög a papír, ki kell bontani mindent. A legszebb kell, a legjobb kell, ha nem az, akkor pá-pá, mehet a földre.
Aztán egyszer csak megtaláljuk. Sötétzöld bikini, ezüstszínű oldalkapcsokkal, az anyagában nagyon halvány pikkelyminta, mintha egy mélyen a víz alatt úszó nagy hal bőrére rásütne a hold. A könyvtárosnő nem mond semmit, de én rögtön tudom, hogy ez az, kikapom a kezéből a bugyit és felhúzom, a melltartót is felveszem, pont jó, a könyvtárosnő becsatolja a hátamon, a fejem fölé tartom a kezem, aztán leengedem, körbefordulok a tükör előtt, lábujjhegyre állok, nyújtózkodom.
A könyvtárosnő azt mondja, először nem gondolta volna, de ezt tényleg nekem csinálták, a színe tökéletes a szememhez, a szabása meg az alakomhoz, és talán még jövőre is jó lesz, ha nem mellesedek sokkal többet egy év alatt.
Hirtelen azt kérdezem tőle, hogy vagyok-e olyan szép, mint az anyám volt. A könyvtárosnő mögém lép, két kézzel végigsimít a karomon, a mellemen, a hasamon, ellép mellőlem, azt mondja, majdnem.

 

Dragomán György írói oldala: https://www.facebook.com/dragomangy

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük