Dragomán György: Máglya – részlet

Kimegyek a kertbe, az egyik fenyőfát nézem, az ágai végén olyanok a rügyek, mintha kis barna tojások volnának.
Egészen közel hajolok hozzájuk, úgy nézem őket, örvényes mintájuk van, kicsit olyanok, mint az ujjlenyomatok. Megfogok egyet, a kezemben marad, lecsúszik a rügyről, mintha egy kis sapka lenne, ráhúzom a mutatóujjam hegyére. Nagyon törékeny, kicsit ragacsos, belülről olyan érzés, mintha nagyon könnyű tojáshéj tapadna az ujjbegyemre. Még egyet leveszek, aztán még egyet, majdnem mindegyik ujjamon van már, nézem a fenyőfa rügyeit, egészen világoszöld fenyőtűkből állnak, összetapadnak, puha bojtoknak látszanak.
Megérintek egyet, tényleg puha. Pár rügytok lecsúszik az ujjbegyemről, de nem bánom, a friss fenyőtűket morzsolgatom, rugalmasak, egyáltalán nem szúrnak, a rügynek édes fenyőszaga van, olyan, mint a gyantaillat, csak sokkal finomabb. Letépek egyet és a számba teszem, kettéharapom, azt várom, hogy fenyőíze vagy gyantaíze lesz, de nem, friss citromos hagymaíze van, fokhagymás, de nem csípős egyáltalán, szétrágom és lenyelem, akkor hátul a torkomban mégis megérzem a fenyőízt, és valami könnyű, füstös keserűséget.
Letépek még egy rügyet, kettéharapom és szétrágom, és már majdnem lenyelem azt is, egyszerre vad mohóság fog el, elképzelem, hogy újabb és újabb rügyeket tépek le és tömök a számba, megtelik velük a szám és a torkom, tudom, hogy ha megtenném, akkor utána nem akarnám abbahagyni soha többet, csak enném egyiket a másik után, nem gondolnék semmire, a fenyő íze egyre erősebb lenne a nyelvemen és a nyelvem alatt, ennék és ennék, és közben azt képzelném, hogy fává változom, magas és egyenes fenyőfává, kivághatatlanná, magasra nyújtanám a két karom, széttárnám az ujjaim, és fa lennék, nemcsak azt gondolnám, hanem tényleg az is lennék, a nyelvemmel a szájpadlásomnak nyomom a szétrágott rügyet. Tudom, hogy ha lenyelem, akkor fává változom.
Eszembe jut, amit Nagymama mondott, hogy nem szabad gondolkozni rajta, csak csinálni kell, és tudom, hogy már késő, már elrontottam. A szám elé kapom a tenyerem, beleköpöm a szétrágott rügyet, hagymaszagú zöld paszta, nem látszanak már benne a tűlevelek. A fenyőfa törzsére kenem, ahogy megérintem a kérgét, egy pillanatra mégis azt képzelem, hogy az ujjaim fenyőtűk és átfúj közöttük a szél.

 

Dragomán György írói oldala: https://www.facebook.com/dragomangy

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük