Dragomán György: A belső ritmus

Hányszor mondták nekem: figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem.
A tollbamondástól félek a legjobban. A toll túl vastag az ujjaim között, folyton ki akar fordulni, a hegye a papírba akad, folyton pacákat köp a vonalakra. Pedig anya a saját aranyhegyű tollát adta nekem, hátha azzal könnyebben megy. Nem megy könnyebben, ugyanolyan nehéz, sőt, még nehezebb, mintha egy láthatatlan kéz fogná a toll végét és direkt a rossz irányba húzná. Egymás után hangzanak el a szavak, rohanok utánuk, de nem tudom utolérni őket, a betűk nem úgy kanyarodnak, ahogy kanyarodniuk kellene. Próbálok a padra támaszkodni, valahogy beletámasztani a könyököm, hogy ne legyen olyan nehéz a toll, a pacák szétdörzsölődnek. Már nem tudom, hol tartunk, két l vagy hosszú ó, már úgyis mindegy, megpróbálom kiradírozni, amit elrontottam, a tintát nem viszi a radír, pedig a kék felével radírozok, a papír átlyukad.
Végre vége. Belesüllyedek a padba, azt kívánom, hogy legyek átlátszó, hogy tűnjek el, ne legyek ott. Hogy ne lásson meg a tanító néni, hogy ne vegyen észre.
A pálca felemelkedik, a tanító néni rámutat valakire, hogy vigye ki szépen a füzetét. Nem is tudom, kire, a lényeg, hogy nem rám.
A pálca felemelkedik, megint nem rám mutat, de én akkor már érzem, hogy nem fogom megúszni. A tenyerem nézem, a pacákat a bőrömön.
A nevemet hallom, felnézek, a pálca rám mutat. Legszívesebben a hátam mögé dugnám a füzetet, elbújnék, elszaladnék.
Felállok, elindulok, viszem. A füzet súlyos, a lábam súlyos, a padló mocsár, lassan gázolok. Leteszem a tanító néni elé. Nem nézek rá.
A tanító néni belelapoz a füzetbe. Nézi.
Sóhajt, azt mondja, most az egyszer nem ad rá jegyet, de holnapra írjam újra.
Örülnöm kéne, de tudom, ez mit jelent, egész délután ezt fogom írni, a toll akadni fog és pacázni, a kezem fájni fog, sose leszek kész. Sose lesz olyan a füzetem, mint az eminens szépíróknak van.
Sose lesznek gyöngybetűim.
Kicsengetnek, visszakapom a füzetem, megyek a helyemre, az egyik lány rám mosolyog, azt kéri, hadd nézze meg a füzetem. Nem akarom adni, de kikapja a kezemből.
Olyan az írásod, mint egy varangyosbékáé, kiáltja, felmutatja az egész osztálynak, békaírás kiáltja, békaírás.
Mindenki körém gyűl, a füzetem akarják, kérem vissza, nem adják, nézik, szörnyülködnek, béka, béka, varangyos béka, kántálják, felugrom, elkapom, húzom, ők is húzzák.
A füzet elszakad, ez azt jelenti, hogy másnapra az egészet le kell majd másoljam.
Órákig fogom másolni, estéig, éjszakáig. A gondolattól is fáj a kezem és a karom. Sírásra görbül a szám, de tudom, nem sírhatok.
A füzetem a padba dugom, a pad vasához dörzsölöm a tenyerem, várom, hogy elmenjenek, várom, hogy békén hagyjanak.
Évekig olvasni is alig tudok, nem értem, mik a betűk, inkább megtanulom fejből az olvasmányokat hallás után, és mikor rám kerül a sor, csak tolom az ujjam az oldalon és mondom fejből a szavakat. Az első idő az iskolában totális szenvedés, rettegek, hogy ne kapjak körmöst, nehogy kiderüljön. Aztán egyszer annyira félek, hogy nem fog menni, annyira kínlódom, hogy tudjak valahogy mégiscsak olvasni, hogy átprogramozódik valami az agyamban, és egész bekezdéseket egyszerre látok és értek meg. Innen visszafele haladva valahogy megtalálom a szavakat és a betűket. Onnan kezdve falom a könyveket, de tudom, nem olyan vagyok, mint a többiek, másként írok, másként olvasok. Ha a betűk megvannak, a sorrend nem számít, pokoli figyelem kell hozzá, hogy egyenként lássam őket. (Ez kicsit máig így van.)
A stressztől hadarni kezdek, megváltozom. Onnan kezdve azt is mindenki mondja, hogy beszéljek lassabban. Mintha ez olyan egyszerű lenne – nyilván azért hadarok, mert gyorsan akarok beszélni.
Olvasni jó, falom a könyveket, szinte gyorsabban bárki másnál, de az írás továbbra is küzdelem. Anya próbál segíteni, órákon át diktál, gyakorlunk. Nem segít, vagy nem sokat, de csináljuk. Hogy a hadarás micsoda, azt senki se tudja. Nem tudom elmagyarázni senkinek, hogy nincs lassúság és nincs gyorsaság, egy másfajta ritmus van, egy másfajta, érdesebben beszívott, kapkodóbban kifújt levegő van. Anya se érti, színészekkel beszél, tőlük kér tanácsot, artikulációs gyakorlatokat csinálunk. A legrosszabb a ceruzázás. Nagyon egyszerű. Beteszek a számba egy ceruzát keresztebe, az ajkaimmal megszorítom, úgy beszélek. Demosztenészre gondolok közben, a szívem legeslegmélyéből gyűlölöm őt is, és a kavicsait is. Ceruzával a számban kell felolvasnom az olvasmányokat, egy ló vagyok, sötét bányában futok előre, a számban forgácsízű zabla, fáj tőle a nyelvem, fáj tőle a szám oldala, nem ér semmit, de csináljuk.
Anya mindig hisz bennem, soha egy pillanatig se esik kétségbe, azt mondja a jegyek nem számítanak, az iskola nem számít, az számít, hogy olvassak, hogy tanuljak, hogy azzal foglalkozzak, ami engem érdekel. Vadul olvasok, mindent, ami a kezem ügyébe kerül. Jó tanuló vagyok, hallás után bármit meg tudok jegyezni, hadarva mondom fel a leckét. Csak írni ne kelljen. Közben pedig írni akarok, történetek vannak a fejemben, tudom, le kell írnom őket. Megtalálom apám írógépét, lassan megtanulok rajta gépelni. Tudom, hogy igazából nincs varangyosékba írásom.
Apám és anyám hisznek bennem, bíznak bennem.
A tanáraim is. Akad persze, aki kicsúfol, elrettentő példának állít az osztály elé, rajtam tréfálkozik, olyan is, aki félrevon, és azt javasolja, hogy beszéljek lassabban, meg Demosztenészről magyaráz, de a legtöbben segítenek, azt mondják, a fogalmazásnál a tartalom a lényeg, nem a külalak. (Sose fogom elfejteni a pillanatot, amikor a gimnáziumban Csuti Sándorné, csodálatos magyartanárom, meghallgatja a fogalmazást, amit az Antigonéról és a hatalom filozófiájáról írtam, majd megkér, hogy vigyem ki a füzetem, és amikor belenéz, valósággal elsápad. Onnan kezdve külön foglalkozott velem, minden erejével segített, hogy elfogadható szinten megtanuljak helyesen írni.)
Közben foglalkozni kezdek a testemmel, keresem a hadarás belső ritmusát, a lélegzet ritmusát. A testem segít, súlyzózni kezdek, jógázni kezdek. Megértem, hogy az igazi ritmus belül van, azt nekem kell megtalálni, nekem kell meghallani.
Ma már nem számít, ha elgépelek ezt-azt, arra való a korrektor. Nem számít az sem, hogy hadarok, vagy akinek számít, vagy csak az számít, nem én, azzal nem kell szóba állnom. A belső ritmus az enyém, ha akarom, még le is tudom lassítani.
Visszatekintve az eddig megtett útra, azt gondolom, szerencsés voltam, mert a legtöbben azok közül, akiknek a hatalmukban állt volna megkeseríteni az életem, és gúnyt űzni esendő gyengeségeimből, emberséggel, bizalommal és szeretettel fordultak felém. Nem legyőzni és megalázni akartak, soha nem kigúnyolni és kicsúfolni, hanem segíteni.
Így lehettem az, aki lettem.

*

/Készült egy könyv, Sikeres magyar diszlexiások címmel, amelyben magyar diszlexiások mesélnek magukról. Ebben olvasható Dragomán György írása./

Dragomán György honlapja: http://gyorgydragoman.com/?lang=hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük