Danyi Zsuzsi: A szelídítők

Hárman voltak. Mind mások. Lassan, észrevétlen vették meg a nő lelkét.

A vörös

Mindig is csodált, tisztelt minden élőlényt, de leginkább a fákhoz és a madarakhoz vonzódott. Még egészen kicsi gyerek volt, amikor elvitték az állatkertbe. Nagyon sokáig nem tudta kiheverni azt a fájdalmat, amit ott érzett a bezárt állatok szemét látva. Nem volt háziállata, és nem is vágyott rá. Úgy gondolta a természetben van a helyük, és nem lakásba, vagy ketrecbe zárva. Így aztán nem alakult ki a lelkében kötődés. Felnőtt nő volt már, amikor a szülei háza mellett lefialt egy kóbormacska. Egyszercsak megjelentek az apró szőrös sokszínű gombolyagok, de nagyon vadak, és félénkek voltak. Messziről, s csak rövid ideig gyönyörködhetett édes, mókás játékukban, mert sorra kapták el őket a gáton gazdát sétáltató kutyák. Csak egy maradt életben, egy kis vörös. A nő apját különösen szerette ez macska. Minden áldott nap fogott egy egeret, de csak a felét ette meg. A másik felét vigyázta, és amikor a férfi előjött a házból futott hozzá, és letette elé. A férfi először nem értette a dolgot, s bosszankodott, hogy félberágott, véres egerekkel kell bajlódnia nap, mint nap, de a macska kitartása meghatotta, s valami furcsa szeretetkapocs alakult ki a vad vörös jószág és közötte. A férfi azonban hirtelen meghalt. A macska nem vitt több egeret, de ott élt továbbra is valahol a szomszédban, s át-át sétált napozni az ismerős kertbe. A nő látta néha, amikor anyjához hazalátogatott, de közelébe se mehetett, mert az azonnal elszaladt. Egy nyár végi napon a kertben üldögélve olvasott, amikor hirtelen megjelent a macska. Méregette a nőt, majd elnyúlt a fűre abban a fénysávban sütkérezve, ami a ház mögül bukott a kertre. Cirádás szép fejét melső mancsain nyugtatva résnyire zárt szemmel nézte a kertben ülőt. A nő olvasott tovább, de tekintete minduntalan az őt figyelőre tévedt.

-Mondd, mit vizslatsz? – kérdezte a jószágot, mert az volt az érzése, hogy az belelát a lelkébe.

Nehéz időket élt meg, és nagy lépés előtt állt. Még tele volt félelemmel, és nem látta pontosan, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, de azt már eltökélten tudta, hogy nincs visszaút. Teljes meglepődésére, hangjára a macska azonnal felemelte a fejét, és válaszolt, illetve nyávogott valamit, majd feltápászkodott és lassan elindult a nő felé.

-Ide ne gyere! –mondta a nő határozottan. – Nincs semmi bajom veled, de nem akarom, hogy hozzám dörgölőzz! Bocsáss meg nekem, de nem szeretem a macskaszőrt!

A vörös ismét lefeküdt a fűre, s ezzel végképp kizökkentette a nőt.

-Azt ne mondd, hogy érted, amit beszélek! – mosolyodott el, s közben enyhe lelkiismeretfurdalást érzett. – Tudom, hogy szeretted apát, és ezért nagyon hálás vagyok neked. Nem akarlak megbántani, de viszolygok a dörgölőzésedtől.

A macska megint nyávogott valamit, de nem mozdult. Atya ég – gondolta magában a nő – egy macskával beszélgetek, agyamra ment a tanulás, vagy az élet! Mindeközben teljesen úgy érezte, hogy az állat a gondolatait is érti.

Visszatért az olvasáshoz, és egészen megfeledkezett a sütkérező jószágról, amikor méh repült a könyvére. Elhessegette, s ezzel egyidőben felemelte a tekintetét. A macska mindössze másfél méterre feküdt előtte, és még mindig őt figyelte. Észrevétlen kúszott hozzá közelebb.

-Ej te! Mondtam, hogy ne gyere ide! – szólt rá a jószágra, de már messze nem olyan erélyesen.

Újra belemerült a könyvébe, egy-egy nehezebb mondatot félhangosan olvasva, s amikor felemelte a fejét, már majdnem lába tövénél látta a macskát.

-Hát ezt, hogy a csudába csinálod! Mondd! – s már mosolygott- Nem! Nem akarlak megsimogatni, és nem akarom, hogy hozzám dörgölőzz! Nyomás! Menj vissza oda, ahol eddig feküdtél!

A macska melső lábait kinyújtva felpúposította a hátát, és irigylésre méltó módon nyújtotta ki a testét, nyávogott egyet és visszament utolsó helyére, úgy másfél méterre a nőtől. Ez hihetetlen!! Tényleg érti, amit mondok? – mondta a nő magában, de az idő sürgette, nem ért rá ezen gondolkodni. Fél óra múlva indulnia kellett, és még hátra volt 20 oldal.  Talán ötöt, ha elolvasott, amikor azt érezte, hogy egy meleg selymesszőrű test a lábszárának dörgölődzik, szinte rátekeredve.

Nem tudott megszólalni, de nem húzta el a lábát. Még csak nem is korholta többet az állatot. A könyvet óvatosan becsukta, és mindkét kezével megérintette a vörös macskát. Lelke megrendült az érintés gyengédségétől, és attól a különös szeretettől, amit a jószág váltott ki belőle, megidézve az imádott apját is. A térdére hajolva simogatta a macskát, akire rápotyogtak a könnyei is. Aztán amikor az egyik sós gyöngy a vörös orrára csöppent, prüszkölt egyet, megrázta szép fejét, nyávogott és úgy elillant, mintha ott se lett volna. A nő régen nevetett már ilyen felszabadultan.

– Hihetetlen! Nem csoda, hogy szerette apám! – mondta csak úgy magának, szemét törölgetve.

Többet nem futott vele össze, nem is gondolt az állattal. Pár hónap múlva a dolgok remekül alakultak. Boldog volt, s egy szerelmes férfi mellett ülve autóztak a szülői ház utcájában, amikor valami vörös foltot láttak meg az út szélén.

-Ez nem apukád macskája volt? – kérdezte a férfi, de mire a mondat végére ért, a nőt már rázta a zokogás.

Legalább két hétig siratta a vörös macskát, aki észrevétlen szelídítette meg őt, s akit, bár nem is tudta, de nagyon mélyen szeretett.

 

A fekete

Nagyon beteg volt. Lelke megalázott, égő fájdalom, teste ennek megfelelő állapotban. Felszívódás hiányában, iszonyú kínokat megélve lassan halt éhen. Számtalan orvosnál járt, de hiába ment bárhová, megoldást nem találtak a problémájára. Aztán az élet elésodort egy segítőt. Különös teremtmény volt. Fiús haj, fiús alkat, különc élet, sajátos gondolkodás. Azt mondták róla, hogy a környezetében sok emberen segített már. A nő tele volt kétellyel, és kicsit tartott is tőle, de veszítenivalója már nem volt. Elment hozzá. Hátha… Megtalálta a négyemeletes házat, nagy levegőt vett, és megnyomta a kapucsengőt. Nehezére esett felcaplatni a másodikra. A segítő mosolyogva nyitott ajtót, szeme tele volt szeretettel. A nő belépett az ajtón, de tovább nem jutott, mert amint az becsukódott, szinte a semmiből eléugrott egy megtermett fekete macska. Farka felcsapva rezgett, ahogy megszaglászta. A nő megijedt a váratlan történéstől, de akkor hökkent meg igazán, amikor a macska a lábai körül kezdett el körbejárni. Lassan, méltóságteljesen, és szorosan lépdelt, hogy ő moccanni sem tudott. Három-négyszer körbejárta a földbegyökerezett lábakat, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt egy szélső szobába.

– Ez mi volt? – kérdezte meglepetten a nő a segítőt.

– Nem tudom, sosem csinált még ilyet, de azt hiszem befogadott. Nem túl barátságos, és nagyon kiszámíthatatlan lény. – mondta nevetve.

Aztán bevezette vendégét a nappaliba, s a kanapén kínált neki helyet, ő pedig vele szemben egy fotelben helyezkedett el. Hallgatta, majd kérdezgette a nőt, tanácsokat adott minden apró részletre kitérve, néha pedig a belső intuícióra figyelve, némán, lecsukott szemmel ült. A nő csendben nézte, amint a kezével furcsa formákat ír le a levegőbe. Aztán a segítő kiment, hogy feltegyen egy gyógyteát, de alig tette ki a lábát a szobából, azonnal ott termett a macska és a nő mellé feküdt a kanapéra. Kellemetlenül érezte magát emiatt, nem igazán örült a fekete macskaszőrnek, de nem akarta eltolni magától. A gazdájának sem mert szólni, hogy ugyan küldje ki az állatot, különösen az után nem, hogy az visszatérve megjegyezte:

– Nahát! Vigyázott rád, amíg oda voltam?

Folytatták a beszélgetést, és a nő a teásbögrét szorongatva, egészen megfeledkezett arról, hogy egy nagy fekete jószág fekszik mellette. A furcsa, szokatlan helyzet ellenére is jól érezte itt magát. Egyszer azonban egy villanás gyorsaságával égő érzést nyilallt a hasába. Mintha valami forró folyadék öntötte volna el egy körülhatárolható területen. Az érzet olyan erős volt, hogy bennakadt a szava a mondata közepén. A szeme elkerekedett, elsápadt, a szája tátva maradt, de megszólalni nem tudott. Első pillanatban azt hitte, talán a tea. Lehetett benne valami…, de aztán pontosan érezte, hogy mi történik. Hiába érezte azonban, felfogni nem volt képes. A segítő azt hitte rosszul lett, és hozzáhajolva kérdezgette, mi a baja, segítsen-e valamit? Akkor a nő megmerevedett testtel, s a lehető legkisebb mozdulattal lassan lehajtotta a fejét és a hasára nézett, lát-e valamit rajta. Semmi külső jel. Majd tekintete lassan átsiklott a macskára, aki az oldalához simulva mozdulatlanul feküdt. Nem akarta elhinni azt, amit egészen pontosan érzékelt. A segítő újra a nevén szólította, és kérte válaszoljon, mi a baj, rosszul, van?

– A macska!- nyögte ki végül a nő. – Forrón fűt itt belül….. Mintha…. egy energianyaláb jönne át belőle. …. Én… érzem, hol lép ki az ő testéből és hol lép be az enyémbe. … Tudom, hogy ez most rettentő furcsán hangzik, de Isten bizony nem halucinálok! – szakadtak ki belőle apránként a szavak.

A segítő számára nem volt hihetetlen a dolog, de egy kicsit meglepődött.

– Gyógyít!? – mondta – Ez csak azért érdekes, mert még most találkoztatok először, és ez igazán nem jellemző rá. Biztosan kedvel téged.

A forró sugárzást egészen hosszan érezte a nő, majd a macska felállt, leugrott a kanapéról és mintha mi sem történt volna, kisétált. Jóleső megkönnyebülést hagyott maga után ez a „kezelés”, és ezért a nő hálás volt, de még sokáig inkább a döbbenet hatása uralta benne a történteket. Az egész helyzet egy szürreális álomnak hatott. Ezt soha nem hinném el – morfondírozott magában többször is – ha nem velem történik meg!

Többször járt a segítőnél, de a különös gyógyító nem jött elő többet. Csupán egy alkalommal találkozott még vele, sok hónap után. A segítő költözni készült, s előtte elhívta barátait, klienseit egy búcsúpartira. Sokan voltak a kis lakásban és a fekete macska teljesen megőrült ettől. Mindenkire fújt, hátán égnek állt a szőr, és úgy ugrált, rohangált, mintha kisérteteket látna. Nem tudta elviselni az embereket. Ebbe a zavart állapotba csöppent bele a nő, aki kicsit késve érkezett. A feszült jószág azonnal bebújt a bokáig érő kordszoknyája alá, s addig ott is maradt, míg a nő haza nem ment. Hiába hívogatták, kedveskedtek neki, nem mozdult. A gazdája sem tudta kicsalni onnan. A nő érezte a bokái körül szuszogó, lassan megnyugvó meleg testet, de már egy kicsit sem zavarta. Alig figyelt arra, mi történik körülötte. Élvezte a szinte vele lélegző nyugalmat, és azt a különös egységet, amit a nyüzsgő emberek között kettősük képezett.

Hosszú felépülése alatt többször is álmodott aztán a fekete macskával, aki mint egy hatalmas szfinx ült felette és vigyázta őt. Két év múlva aztán eljutott hozzá a hír, hogy az ő különös gyógyítója az örök vadászmezőkön borzolja tovább a szőrét. Végtelenül sajnálta, de valahol meg volt róla győződve, hogy ez valóban így van, hogy ez az állat nem múlt el nyomtalanul.

Azt mondják, egyes macskák lelkében felemelkedett lelkeket lehet felfedezni, akik a láthatatlan világot is érzékelni tudják, s hogy a macska egyfajta szerencsehozó, az emberi létet védelmező lény. A nő nem hitt a babonákban, de arról meg volt győződve, hogy ebben a mufurc, barátságtalan jószágban, aki kivételesen kötődött hozzá, különös lélek lakott. Két találkozásukból a legmeglepőbb élményeinek egyike született, s tisztelet egy ”ismeretlen” állat iránt, aki miatt attól kezdve másként tekintett az összes többi macskára is.

2 hozzászólás

  1. Mit érez a macska lélek?
    Rezdülések és a fények,
    Sebhelyek az aurákon…
    S gyógy-dorombol, kis barátom!
    🙂
    S gyógy-olvasva, hallom, látom!
    🙂

  2. Nagyon tetszett mind a két írás ⚜️

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük