Bánki Éva: Vakság

Vaknak lenni jó. Vaknak lenni biztonságos.
Ülsz a sötétben, és csak a zajokra, az illatokra vagy a saját elméd jelzéseire figyelsz. A gondolataidra, vagy csak a szél lebbenéseire. A vakok tudják, hogy mindig történik valami: a levegő megmoccan, az este súrolja a tárgyakat, az ágyszomszédot elfogja a nyugtalanság, verejtékezni kezd. Egy vak lányt nem bánt senki. Olyan, mint egy szobor: meghökkenve, kicsit csodálkozva sétálnak el mellette. Senki nem kiabál rá: mit képzelsz, fogd már meg…, indulj, csináld meg! A vakok mellett a látók szégyenkeznek, még a kórházi főorvosok is.
– Nem tudjuk, hogy mi okozhatta a látásközpontja sérülését, Ágika – mondta vizitkor az orvosom. – De igyekszünk gyorsan kivizsgálni. Reméljük, hamar meggyógyul.
Én csak bólogatok. A feketeség megvéd, beborít. Nem kell válaszolnom sem.
Megvéd Karesztől is, aki hetente többször betántorog hozzám a kórházba. Veszekszik az ápolónőkkel, aztán lezuttyan mellém a kórházi ágyra, és a fülembe súgja. Te aztán nem törődsz semmivel! Egész nap heverészel! Már elfelejtetted, mi mindent tettem érted!
Jól megvagyok itt, igen. És Kareszt, a barátomat sem felejtettem, hiszen vakon is őt védelmezem. Nem vallottam be senkinek, hogy ő lökött a villamossínekre. Ő aztán soha nem bántana engem, magyaráztam a rendőröknek. Karesz jó hozzám, ő a mindenem.
– Látom, a lakcíme szerint a II. kerületben él – mondta a vizit után a főorvos. – Ismerek egy másik Hidegvéghyt, ő a Bethesdában praktizál. Nem rokona véletlenül?
Megrázom a fejem. Karesz az egyetlen, aki törődik velem. Ő a mindenem. Ő az egyetlen, akivel nekem törődnöm kell.
Érzem a főorvos megdöbbenését. – Csak nyugodjon meg, Ágika! Majd telefonálok a szüleinek. Hány éves? Húsz?
Húsz vagyok. Az a szép vak lány a hármas ágyon. És senki sem érti, hogy a sínekre zuhanva hogyan sérülhetett meg a látásközpontom. Valami idegi dolog lehet ez, magyarázza a kettes ágyon fekvő Klári néni. Ő gyerekkorában megsüketült a szidalmaktól, az örökké rikácsoló, bolond nagyanyjától.
Csak azok tudnak megsebezni, akik szeretnek bennünket.
Ma nem Karesz jön hozzám.
Rögtön elsírom magam apám esőköpeny-illatától. Hát nem csodálatosak az apák?
A legnagyobb kánikulában is friss esőszagot árasztanak, és ha ezt megérzem, rögtön elfog a sírás. Most apám is sír, magához húz, a vállamat simogatja, a kezemet paskolgatja, és megrendülten kérdezgeti, mire van szükségem. Talán egy olyan mobilra, amin zenét hallgathatok. Vagy egy fülhallgatós rádióra. Apám megint átölel. Megígéri, hogy most már minden jó lesz, minden másképp lesz, csak gyógyuljak, vigyázzak magamra. És holnap hozza a rádiót. Személyesen.
De nem ő jön másnap, hanem Tünde, a mostohaanyám.
Jaj-jaj-jaj, hát mi történt, hogy vagy, Ágikám? Leteszi a rádiót a térdemre, jobbulást kíván, aztán mielőtt mondhatnék valamit, elviharzik. A szüleim nem mobiltelefont küldtek, nyilván nem akarják, hogy kapcsolatban maradjunk. Tünde csokoládét is hozott, marcipánnal töltött finom golyócskákat. Bár nagyon éhes vagyok, az egészet odaadom Klári néninek.

Aida, Rigoletto, Pillangókisasszony. Most nem látom magam körül a feketeséget, tulajdonképpen már semmit sem látok, a ragyogó dallamok védelmeznek. Valamikor, talán nagyon régen hallottam ezeket az áriákat. A vér szerinti édesanyám sokat kínlódott a rákkal, apukám állandóan ügyelt a kórházban: én meg csak ritkán mehettem óvodába. Ültem anyukám ágyánál, törölgettem a verítéket a homlokáról, és hallgattuk együtt Gilda áriáját, vagy próbáltuk együtt kitalálni, mit érezhetett Aida a sziklasírban. De anyukám nem vitt magával a túlvilágra, hanem itthagyott Tündének, aki két hónappal a temetés után megszülte a nagyobbik öcsémet.
Hát te nem is örülsz a kicsinek, Ágika? Ha örülni nem is örültem, azért sokat segítettem Tündének. Hiszen arra te is képes vagy, Ágika, hogy a kicsit megbüfiztesd! Hogy vigyázz rá, hogy idehozd a tápszert, hogy levidd a szemetet… hogy leszaladj a boltba, hogy levidd a kutyát, hogy a konyhában egy kis rendet csinálj.
Talán a füleden ülsz? Nem várunk mi olyan sokat tőled! Anyukád is hogy örülne, ha látná, milyen sokat segítesz!
Anyai nagyszüleim magukkal akartak vinni Kecskemétre.
Ez a szegény Ági már negyedikes, de nem tud rendesen olvasni! Hát miért nem vesztek fel egy bébiszittert, aki Ági helyett vigyáz a kicsikre? Apa és Tünde rettenetesen felháborodtak: a nagyszüleim lenn, az elmaradott Kecskeméten nem is tudják, milyen nehéz a fővárosban egy orvosházaspárnak. Hogy mennyi gond van a kicsikkel! Hogy mennyi gond van velem! Hogy én nem is segítek olyan sokat… Hogy ők igenis mindent megtesznek értem.
Talán így volt. Beírattak röplabdára, ahol gyorsan ügyetlennek bizonyultam. Járattak angolra, de a tanár panaszkodott, hogy nem figyelek… hogy bamba vagyok, hogy nem igyekszem, hogy nem értem. Aztán már nem járattak sehova. Az öcséimet kísérgettem az uszodába.
Az áriák emelkedő ütemére próbálom felidézni a nagyszüleim arcát. De se fekete, se szürke foltot nem látok. Ami azt illeti, nem is emlékszem rájuk. Ahogy az osztálytársaimra, az osztályfőnökömre sem. Mert észre sem vettek. Nézzétek csak azt a szegény lányt a középső padsorban! Nézzétek csak azt a szegény lányt a harmadik ágyon! A kórházi pszichiáter csodálkozott, hogy miért tudok többet mesélni a gyerekkori kanárimról, mint a régi barátaimról.
A sok szörnyűséggel egyetlen dolgot tehetünk: elfelejtjük. Láthatatlan gyerek voltam, csak akkor vettek észre, ha valamit nem csináltam meg. Nem vittem ki a szemetet,…nem mosogattam el, nem sétáltattam a kutyát, nem hoztam haza az uszodából az öcséimet. Hogy te milyen önző vagy Ágika! Hogy lehet, hogy te csak önmagadra figyelsz!?
Hogy lehet?
Anyám halála után megtorpantam élet és halál között: nem tartoztam az eleven emberek közé, de az örök sötétséghez sem. Anyukám magával vitte a túlvilágra az akaraterőmet. – De a zenehallgatás majd segít. Felszabadítja az emlékeket, regenerálja az egész idegrendszert – magyarázta a pszichiáter.
Mit generál? Nem értem pontosan. Én nem akarnék visszatérni a régi életembe, a II. kerületbe, a Mandula utcába. Karesz egy kőműves segédjeként jött hozzánk, és rögtön elmagyarázta, hogy milyen rettenetes és felháborító, milyen szörnyűséges és igazságtalan, hogy ennyien kihasználnak… De ő majd megment. Csak fogadjak szót és szeressem.
Karesszel éveken át menekültünk a szüleim elől: laktunk a nagymamája tanyáján, aztán egy víkendházban, egy hónapig hajléktalanok voltunk, végül rátaláltunk Kispesten erre a furcsa albérletre. Nincs fűtés, nincs ablak, a kerti csapról hozzuk a vizet. De így biztonságos, magyarázta Karesz. Ha nem itt laknánk, a szemét szüleim rögtön megtalálnának és hazavinnének. Mi lenne akkor velem?!
Én dolgozom, Karesz vigyáz rám. Megvéd engem… leginkább attól az érzéstől, hogy egyáltalán nem számítok senkinek. Talán már az öcséim is elfelejtettek.

Ahogy harmadszor hallgatom Gilda áriáját, a szemem előtti semmi hirtelen meglebben. Visszatér a feketeség, de most mintha hullámozna. Haragszom valakire? Ennyire dühös lennék önmagamra? A fekete örvénylésből kiválik egy homályos négyzet, aztán egy másik, majd végül egy harmadik. Ezek a kórterem ablakai? Nem vagyok biztos abban, hogy akarom látni. Vagy a pszichiáternőt, aki most délután is felbukkan az ágyamnál. Szerinte megkereshetném a kecskeméti rokonaimat. Visszatérhetnék az iskolába. Leérettségizhetnék. Az anyai örökrészemből lakást is vehetnék.
Bólogatok, mint valami gyengeelméjű. A pszichiáter felsóhajt, lemondóan megveregeti a csuklómat, és további gyógyulást kíván.
Klári néni szerint is én jobbat érdemelnék ennél az alkoholista Karesznél. Ó nem akar beleszólni, de… és jelentőségteljesen elhallgat. Aki saját magát nem szereti, azt a Jóisten se veszi számításba. Klári néninek két lánya van: az egyik most diplomázik, a másik a kisbabáját várja.
Karesz estefelé érkezik, sör- és hányásszagot hoz magával. Ő aztán nem csodálkozik, hogy végre árnyékokat látok. – Én mindig tudtam, hogy csak megjátszod magad, én mindig tudtam, hogy hülye kurva vagy. Engem bezzeg jól cserben hagytál! Mi lesz velünk, hogy míg te heverészel, kidobják a cuccainkat az utcára? Erre nem gondoltál? Ilyen buta kurva vagy?
Karesz már kiabál, az ápolónők körülveszik az ágyamat.

– Jól van – suttogom Karesznak, és finoman megszorítom az ujjait. – Minden rendben lesz. Ahogy régen. Megígérem neked.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük