Archibald Tatum: Andrzej Munk – Egy nő a hajón (1961)

„(…) mert erős a szeretet, mint a halál”, sőt!

Az olvasó olvasni készült, leült, elkezdte a szöveget. Kényelmetlennek érezné, ha arra kérném, nézzen meg egy rövid, kétperces jelenetet. Az olvasó szabad, el is tekinthet a kérésemtől – ebben az esetben a nagyjából tárgyilagos leírásnak látszó értelmezésemre kénytelen hagyatkozni.

Liza, az auschwitzi tábor egyik őre, alacsony rangú vezetője, afféle rajparancsnoka a kerítésnél áll. Néz befelé, a táborba. Amit látunk, azt az ő szemével látjuk. Az udvaron túl fekete füstöt ontanak a kémények. Egy kövérkés, Svejket idéző, minden bizonnyal derűs ember a derűs emberek természetességével teszi kötelességét, leemel egy szellőzőfedelet, kinyit egy dobozt, gondosan összesepri kesztyű védte kezével azt, ami a porból mellé megy, az egészet beönti a szellőzőkürtőbe. Gyermekek és az őket kísérő néhány felnőtt rendezett sorban kanyarodik az udvarba, a szellőzők alatti helyiségbe ereszkednek lépcsőn. Egy kislány kiválik, az őrhöz lép, megsimogatja a kutyáját, az őr rámosolyog, majd, mintha eszébe jutna, ő itt szolgálatban van, komoly arcot ölt.

Liza egyszerre elkomorodik. Nem amiatt, amit lát. Hanem mert megjelenik – az emlékeiben – Marta. Marta megzavarja az emlékeket. Marta Lizához lép, elhűlve nézi, mi zajlik a kerítésen belül. Aztán visszanyeri lélekjelenlétét, és jelent.

Meghökkentő jelenet. Amit látunk, az valószínűtlen, annyira valószínűtlen, hogy megkockáztatom, lehetetlen: idill. Az ábrázolás 1961-ben, amennyire tudom, merőben szokatlan lehetett – ilyen kedélyes hétköznapisággal vasárnap délutáni párizsi parkokat ábrázoltak. Tulajdonképpen realizmus – valójában mégsem az. Emlékezés a realizmus köntösében.

Metafilm, matrjoska baba. A jelenet, és az összes tábori jelenet, a legbelső baba. A film sajátos keletkezéstörténete miatt ezekből a jelenetekből, méghozzá önmagukban az egyes jelenetekből kaphatunk képet a rendezői koncepcióról. (Munk forgatás közben autóbalesetet szenvedett és meghalt. A tábori jeleneteket már leforgatták, ezért a munkatársai úgy döntöttek, befejezik a filmet – a lehető leghívebben követve az eredeti elképzeléseket.)

Liza emlékezik, de igyekszik nem mindenre emlékezni. A jelenetek egyedülállósága abban rejlik, hogy látjuk mindazt, amire Liza nem akar emlékezni, vagy egyszerűen mellékesnek tart. Doderert* beszippantotta a nácizmus, és már nem tudott kimenekülni belőle: a háború idején Dachauban dolgozott, állandó migrén gyötörte. Liza migrénje nem a jelenetek háttere, hanem Marta, és a kudarc, hogy elnyerje Marta „bizalmát”** Nem tudhatjuk, mi rejlik az emberben, Mihalkov az Etűdök gépzongorárá-ban az eredeti csehovi elképzelést jeleníti meg, az éppen nem beszélő, szerep nélküli szereplők a háttérben állnak, zavartan pislognak, hallgatnak, nem tudják, mit kezdjenek magukkal – a színház nyújtotta lehetőségek ironikus megközelítése talán a polgári lét ürességét mutatja meg. Munknál a háttérben ipari méretekben és szervezettséggel jelenik meg az erőszak – a 20. század tapasztalata.

A második héj az emlékező Liza. Nem is szeretne emlékezni – nem a tábori szörnyűségek, hanem a szerelmi kudarca miatt –, de sok évvel a háború után Európába visszalátogatva meglát egy nőt, talán az egykori tábori alárendeltjét. (A film alapjául szolgáló könyv szerzője, Zofia Posmysz a párizsi reptéren hallott meg egy hangot, amelyről azt hitte, az egyik volt tábori őré.) Ez is egyfajta irónia.

A harmadik héj a hajó. A hajó az „abszolút nézőpont” allegóriája. Egy olyan hely, „ahol a tegnap és a holnap alig létezik, csak a jelen. Ez a luxushajó egy sziget az időben, és minden egyes utasa, mindegyikük egy sziget.” Igen hasonló fogással él a majdnem ugyanekkor készült La jetée című film (még a merev képek használatában is egyek): a nézőpont fölvezetését amolyan költészetnek mondanám, az érzelmeinkre hat – és elhisszük, hogy létezik ez a nézőpont. Én is szívesen belefeledkezem, ez az átélés, közben azért figyelmeztetem magam: ez illúzió. Az ilyen nézőpont létezésének feltétele és következménye lenne, hogy a néző mindent hátra hagyjon, kiürüljön – és akkor nem létezik erkölcs sem.

A negyedik héjhoz – ha eltekintek a film elejének narrációjától, amelyből megtudjuk, Munk meghalt – visszakanyarodom a leírt jelenthez és a jelzőhöz: meghökkentő. A jelző találó, de hozzá kell tennem, ha már az emlékezésről beszélünk, két értelemben is az. A nézők egyik része, és én is ezek közé tartozom, a fent leírtak miatt tarthatja meghökkentőnek; sokan azonban – attól tartok és érzésem szerint – tiszta realizmusként nézhetik, és csak annyiban meghökkentő számukra, amennyiben a haláltáborok léte úgy általában az: a részletek elhomályosulnak, Liza emlékképei valósággá, igazsággá válnak – ez a luxushajó jelenének igazsága. Úgy tűnik, elértük a náci haláltáborok működésétől azt az időbeli távolságot, amikor az általunk ismert, természetesen konstruált, mégis igaz múltat már semmi sem mentheti meg a megszépüléstől – vagy inkább hogy kevésbé mutassa meg valós arcát: legyen ez a gondolatmenet vészharang azoknak, akik realizmust látnak itt – mert, ahogy mondtam, nem tudhatjuk, mi rejtőzik az emberben.

A film linkje:
https://m.ok.ru/video/2816712575597

* Heimito von Doderer (1896 – 1966), osztrák író.
** Sajnos ezt a filmet sem ajánlhatom tizennyolc évnél fiatalabbaknak: mégiscsak egy szerelmi történetről van szó.

 

Illusztráció: jelenet a filmből