Ahmed Amran: Jobb láb

– Vacakol a lábam, kislányom.
– Anya, az nincs rajtad, este levettük.
– A maradék lábam vacakol, miért nem érted?
– Még csak hajnali három van.
– Érdekes, te nem nézted az időt, amikor gyerekkorodban felsírtál.
– De anya, ne kezdd megint.
– Főzzél kávét, vagy a műlábamat rakd fel, én meg megcsinálom magamnak.
– Pihenj inkább, próbálj visszaaludni.
Válasz nem érkezett. Felraktam a kávét, közben a műlábát is.
– Kislányom, gyúrjunk hájas pogácsának?
– Minek az, anyám?
– Tegnap kaptunk egy kis hájat.
– De hát, anya, még a tegnapi sajtos pogácsa sem fogyott el.
– Mondd meg, kitől tanultad te a lustaságot? Hát nem tőlem, biztosan apádtól.
– Húsz éve halott, hagyjuk szegényt, anya, azért keltünk fel?
Feszült csend honolt. Forróságot éreztem szemeim környékén, úgy álltam, hogy ezt ne lássa. Két öklömmel gyúrtam a tésztát, viszketett a homlokom, de nem volt hozzá szabad kezem.
Arcomat óvatosan a tenyerébe fogta, és a homlokomra sokáig maradó puszit adott, apám így fogadott engem minden reggel. Kevés szavú, csendes ember volt, mondanivalóját inkább a szemében lehetett látni. Imádtam nézni a szemeit, és onnan olvasni. Anyám vele ellentétben temperamentumos, magas frekvenciájú, nagy lánggal égő ember, ezzel hol felfűtötte a családot, hol megégette. Kár, hogy ebből nem alkottak elegyet, amikor egybekeltek. Egyszer a ház előtt ülve megkérdeztem apámtól, hogy miért veszekszik vele anyám olyan sokszor. Mondta, hogy nincs semmi baj, kislányom, anyád gyakran bal lábbal kel fel, mintha jobb lába nem lenne, mosolygott, és újra beburkolózott a megszokott csendjébe.
A húgom anyámra ütött, én meg valószínűleg apámra. A húgom nem tudott anyámmal kijönni, kettejüknek szűk volt a magas frekvenciasáv a házban, harcoltak érte. Én meg apámmal kis helyen is elfértem. Volt, hogy kiültünk a ház elé, és csak szemléltük az utcát, a virágzó fákat, a közlekedő lovas kocsikat és a piacról hazatérő embereket. Szótlanul beszélgettünk, időnként a jobb karjával lágyan magához ölelt, ilyenkor szemeim becsukódtak, lényem a földről felemelkedett, és megszűnt nehéz sorsunk gravitációja. Apám és anyám szerették egymást, de élethéjuk nem találkozott.
Az üvegszekrény fala mögött álló fekete-fehér esküvői képen mindketten mosolyognak. Hároméves koromban azt kérdeztem, hogy miért nem vagyunk mi gyerekek a képen. Ezt apám elmesélte. Ezen a fotón apám jóvágású, sudár ifjú, anyám pedig gyönyörű menyasszony.
– Kislányom, hagyd a tésztát pihenni. Meddig gyúrod?
Félrehúztam az ablak függönyét. Éjsötét volt, hiába mondja anyám, hogy már reggel van, anyám bioritmusa gyorsabb, mint a falióra. Vasárnap van ma, délután kimegyek apámhoz, a feje mellett ülök majd, és szótlanul beszélgetek vele.
Egy vasárnap reggelen anyám kitalálta, hogy menjünk a termálfürdőbe, a távoli szomszédok már voltak ott, és nem győztek mesélni róla, hogy milyen jó. Apám kihozta régi piros kocsinkat a garázsból, és letörölgette. Beültünk a kocsiba, és sokat vártunk anyára, aki bent készülődött, és őrizte a sülni nem akaró pogácsát. A húgommal hátul ültünk, apám vezetett. Aratási idő volt, tele volt az út lovas kocsikkal és földjükre tartó emberekkel, nehézkes volt a haladás. Apám sokszor megállt, hol muszájból, hol pedig az előzékenység miatt. Anyám minden alkalommal fészkelődött, megharapta szája szélét vagy káromkodott, kezeivel szinte tolta előre a kocsit. Többször harsányan rászólt apámra, hogy miért topogunk egy helyben, csipkedje magát, nyomja le a jobb lábával a jobb oldali pedált, a gázt. Apám nem szerette a gyors vezetést, sem a kapkodást, de legkevésbé a magas hangokat. Ezektől a világ végére elmenekült volna. Emlékszem, mindig a ház elé vonult, amikor anyám veszekedéssel tört ki, én meg utánamentem és melléültem.
– Kár, hogy lejárt az a rohadt jogosítványom, akkor nem te ülnél a volán mögött, ez biztos.
Anyám hangos megjegyzését egy sóhaj kísérte, jobb lábát előretolta, mintha a gázpedált nyomta volna. Hirtelen elkezdtünk száguldozni, piros kocsink mögött a porfelhő egyre nagyobb lett. Ezt lestük a húgommal hátrafordulva. Anyám szólt, hogy előre nézzünk, nehogy elhányjuk magunkat, se ideje, se idege nincs megállni és utánunk takarítani. Előre néztünk, kicsit féltem, a húgom kezét fogtam. Anyám is elcsendesedett, mintha megszeppent volna, senki nem akart megszólalni. Jött a kanyar, az éles kanyar, apám balra tekerte a kormányt, de mintha a kocsi ezt figyelmen kívül hagyta volna, mi nem csoda, hiszen kitört a jobb első kerék, apám fékezett, de a kocsi nem állt meg, egyenesen csúszott a kitört keréken, és egy hatalmas fának ütközött. A húgommal kiszálltunk, szaladtunk a mezőre, hívtuk az aratókat segíteni.
Apám feje a kormányon pihent, ott lehelte ki csendesen a lelkét, anyám a fájdalomtól ordított, jobb lába térdig a vasba szorult.

1 hozzászólás

  1. Nagyon szép írás, maga az élet! Gratulálok!

Comments are closed.